Dzsessz a nappaliból

Estélyi, magassarkú, smink... indulás kettesben. Néhány órára megszöktünk és egy nagyszerű koncertet élveztünk az Operában. 

Drágám, itt vannak a jegyek, néhány hét múlva meghallgatjuk élőben Diana Krallt. Diana Krall? Akinek a zenéjét otthon szoktuk hallgatni, otthon... kandalló, egy pohár vörösbor és ott van a nappalinkban Diana is...

 A helyszín merőben más, távol, egy idegen ország opera házában izgatottan várakozunk.
Egyszer csak minden sallang nélkül megjelenik a zenekar és játszani kezd, az énekesnő leül és zongorázik. Számunkra meglepő módon mert valamiért az a kép élt a fejemben ő "csupán" dzsesszénekes de mint kiderült kiváló zongorista is. Az első sorból élvezzük az öröm zenélést, az egyéni szólókat, improvizálásokat amivel látjuk egymást is meglepik olykor és ilyenkor nagyokat mosolyognak aztán ismét összeérnek a hangok és ritmusok. Valahol máshol vannak, megmosolyogjunk mi is a dobverőket pergető dobost aki mint egy rossz kölyök alig várja, hogy megmutassa mit is tud és ilyenkor mindent belead, a nagybőgőst aki csak akkor nyitja ki a szemét amikor rá kerül a szólózás és amúgy el sem tudtuk képzelni mi mindent ki lehet hozni egy bőgőből vagy a fele más zoknit viselő nem evilági gitárost. Valahol máshol vannak és ha ellazulunk, lehunyjuk a szemünket mi is velük tarthattunk a zene világába.
És csak szólt a dzsessz... nem is tudtam, hogy kedvelem a dzsesszt... eddig a napig.

Lélekrágcsálók

A buddhistáknak van egy jó kis gyakorlatuk: hétvégenként egy füzetbe felírják, hogy a héten mi hozta ki őket a sodrukból. Mitől féltek, miért haragudtak, min háborodtak fel - csak röviden, emlékeztető szavakban. 

Egy hónap múltán aztán végignézik a listát, és figyelik magukat, mi az, ami még mindig bántja, felháborítja őket, és mi az, aminek már nincs jelentősége számukra. Azokat kihúzzák. Ilyenkor néha döbbenten látja az ember, hogy milyen marhaságokon izgatta fel magát. Olyasmiken, amiknek napok, hetek elmúltával már semmi jelentőségük sincs. Ilyenformán idővel kirajzolódnak az érzelmileg valóban fontos dolgok.
(Popper Péter: Lélekrágcsálók)


Nem is születhetett volna találóbb kifejezés Popper Pétertől. Lélekrágcsálók. Minden ami mérgezi a lelkünk, aminek hagyjuk, hogy valóban belénk marjon és rágcsáljon akár hosszú időn keresztül, szenvedünk tőle de el nem engedjük mert... miért is? Érzelmek, sérelmek, játszmák, hazugságok, szorongások, emberek. Dolgok melyek gyötörni tudják az emberi lelket, sebezni képesek. Hogy lehet-e védekezni a lélekrágcsálók ellen? Van ami ellen igen, találhatunk megoldást, begyógyíthatjuk a sebeket, létezik gyógyír és minden kincstári optimizmust félretéve vannak amire nincs megoldás. Belépnek az életünkbe helyzetek amiket elviselni lehet, jól vagy rosszul már rajtunk áll.
Miért is ragaszkodunk valamihez ami igazán nem okoz örömet sem boldogságot, többé nem válunk általa. Lehet, hogy magunk hívtuk az életünkbe a tapasztalatot, lehet úgy érezzük alig van közünk hozzá és az univerzum igazságtalansága szakadt ránk. 

A saját erőnket meghaladó érzelmi káosz oldásához kérhetünk segítséget, de tehetünk mi is sokat magunkért. Valóban sokszor nem engedjük ki az életünkből az idejét meghaladó dolgokat. Velünk él, szervesen a részünk, beszélünk róla, benne van az agyunkban, a gondolatainkban. Újra és újra rágjuk a régmúlt történéseit vagy elképzeljük a jövőben mi zajlik majd, felfestve több kimenetelt. Képzeletbeli párbeszédeket generálunk ellenségekkel és észrevétlenül ebben létezünk. 

Nos, pedig mi is a mi ügyünk? Saját magunk. Saját magunknak kell rendet teremteni a világunkban, védelmet felállítani, megálljt szabni, hogy ki jöhet be és ki nem. Hát miért nem tesszük.
Várunk valamire, várjuk, hogy a magunk igaza igazolódjon, van ki szervilis vagy szimplán önsorsrontó, kishitű vagy megfelelési kényszerektől hajtott. 
Az emberek többsége egész életében másoknak él, máshogyan él kifelé mint ami magával egyezne, hajt számára elérhetetlen - és talán nem is tudvalevő de felesleges - dolgokat, kellékeket, embereket. És közben elfelejt élni, ideje sem marad.

Saját magunkért felelünk. Amit bekövetkezik lehet a sors rossz kimenetelű játéka vagy más sorsa melynek csak részesei lettünk. Ahogy más létezik, cselekszik azért ő felel ahogy én reagálok azért én. 

Mindennek meg van az ideje. Ráébredtem, döntöttem egyszerűbben akarok élni. Egyszerűen, könnyebben, értelmesen. Kizárni sok mindent, sok felesleges információt melyek szennyezik csupán az életem megköszönve elengedni sok tapasztalatot, személyt, élethelyzetet. Az idejük lejárt. 
Egyszerűen, nyíltan mint amilyen voltam is mindig. Teret engedve több szabadidőnek, játéknak, beszélgetésnek, mosolynak. 

Ugyanúgy látni akarom a csodákat mint régen. Járni a saját utamon. A jóság, őszinteség manapság nem kifizetendő de felkapaszkodni az égig érő fára, a nagy próbatételeket máshogy nem lehet kivitelezni. Hűnek kell lenni magunkhoz. Küzdjek a vágyaimért azért ami fontos. (Még) nem hiszek a feltétel nélküli szeretetben, hogy minden embertársamat szeretnem kell... de ellenségeimet tisztelem, szemtől-szembe szeretek küzdeni. Elér majd öröm, bánat, boldogság ahogy eddig is. Lesz, hogy elfáradok de más megpihenni mint enerváltan élni. Továbbra sem félek kudarcoktól én is el tudok bukni amikből tanulok aztán.
Menthetetlenül ki kell dobni az életből haszontalan dolgokat.
Mert ha az életem egyszerű maga az élet is egyszerű. 

Élj egyszerűen, álmodj nagyot, légy hálás, adj szeretetet, nevess rengeteget. 

Születésnap

Ismét eltelt egy év, ismét születésnap. Helyes volt, szép volt, maradandó emlékkel, élménnyel sőt ajándékkal. Összegzéssel mi történt az elmúlt évben, több lettem-e vagy csak az éveim száma gyarapodott. És új, tartós fogadalmakkal. Ha jól számolgatom körülbelül fél élet útnál járhatok és ha ez így van akkor rá kellett döbbenjek a másik felét szeretném még jobban eltölteni.
Tartalmasan, értékes emberekkel körül véve magam - tehát a szelekció elengedhetetlen - egészségesen és ami a legfontosabb talán új célokkal. :) Meg is születtek már, most dédelgetem, szeretgetem, építgetem, álmodozom róla és elkezdem megtenni a szükséges lépéseket.... tehát teremtem a valóságomban.

A jeles napon vacsorázni voltunk, kicsit kimozdulni, kettesben... :)

Vonzunk vagy taszítunk

Nem véletlen talán, hogy olykor kapunk egy egy virtuális pofont az élettől. Történnek olyan események amelyekre azt mondjuk ez nem lehet igaz, nem történhetett meg... Miért?  Ezek a pofonok - melyeket nevelési célzatnak gondolunk esetleg de valójában azt hiszem tapasztalat szerzések a maguk megfelelő helyén és idejében - aztán vagy célt érnek vagy sem és van, hogy azt mondjuk most elég, ez igazán érthetetlen, hol a belefektetett rengeteg energia, pozitív gondolat, sikeresnek kellett volna lennem és mégsem.

A felismeréshez, a változtatáshoz szükséges egy meghökkentő esemény vagy akkora csalódások amelyektől padlóra kerülünk és egy idő után ha van miből összerakni magunkat egy megújult emberként állunk fel.

Hogy mi történt, miért nem hullanak az ölünkbe az élet lehetőségei csak úgy (ahogy azt gondoljuk másnak igen) miért kell nekünk annyit küzdeni amennyit, az látszólag megfejthetetlen. Vagy mégsem.

Mert azt hiszem így van rendjén. Az életben - ha tetszik amit a tükör mutat ha nem - rend van. Ahogy Márai mondja: "...Mindenben rend van. A dolgok eljutnak hozzánk akkor is ha ujjunkat sem mozdítjuk, s rend van abban is, hogy időnként mozdítjuk ujjunkat vagy lelkünket a célból, hogy a dolgok eljussanak hozzánk, mi eljussunk bizonyos helyzetekhez, emberekhez, gondolatokhoz, melyekhez személy szerint elodázhatatlan közünk van. Mindenben rend van."

Gondolhatjuk, hihetjük - talán még így is van - hogy meg van írva minden ami velünk történik, hogy választott sorssal érkeztünk amiben a történések a maguk rendje módja szerint bekövetkeznek. 

A választott sorsot, előprogramozott életet mégsem konkrét események láncolataként kell elképzeljük úgy érzem. Minden bekövetkezett esemény egy lehetőség megtapasztalni akik vagyunk, akinek elképzeltük, megteremtettük magunkat tegnap, a múltban.

Ha ma nem tetszik amiként létezem úgy csak magamon áll, hogy megváltoztatom vagy sem.
Ez persze mégsem annyira egyszerű vagyis az de felfogni, elkezdeni máshogy élni, magát a döntést meghozni, hogy veszítsünk el a kontrollból, a gondolkodásból, az állandó hátra és előre tekingetésből, az eszünkből és éljünk, érzéseink által a jelenben, ne ragaszkodjunk dolgokhoz, emberekhez, sérelmekhez, semmihez. Döntsük el mi szeretnénk lenni... ez egy új fajta életet kíván és kínál.

Mostanában néhány esemény furcsa fordulatot vett az életünkben. Másra számítottunk.... Ha kívülről nézem magunkat talán ez volt a gond, elvártuk bizonyos dolgok bekövetkezését holott talán nem rezegtünk együtt velük. Mert nem csak átvitt értelemben hanem valóban minden rezeg, az ember is, sőt. A külső behatások megélése nagyon is hatással van a rezgésünkre és innen kezdve aztán arra amiben hinni tudok, amire képes vagyok a figyelmem irányítani, amibe a hitem tudom vetni.

Talán nem rezonáltunk együtt, nem kevesebbek voltunk vagy éretlenek, esetleg nem is vettük észre, hogy igazi valónkban másnak teremtettük meg önmagunkat.

Néhány esemény máshogy történik mint ésszel gondoltuk. Esetleg nem vettük észre, hogy mást gondoltunk ésszel és mást léteztünk. Ez nyakatekertnek tűnhet de mégsem annyira.

Mi lehet amögött ha nem az elvárt események jelennek meg az életünkben. Talán valóban létezik egy nagy "könyv" egy rendezési terv, abban aztán benne van minden aminek csak jönnie kell. Csak hit kérdése valaki el tudja-e ezt fogadni.
Aztán egyszer csak találkozunk eszmékkel, hogy hogy gondolkodjunk pozitívan, vonzzunk eseményeket az életünkbe. Ez az utóbbi években (pedig nem új keletű) különösen népszerű és propagált könyvekben, filmen, előadás sorozatokon. Működik is.... ha a legfontosabb alapkövét nem felejtjük ki.

Jó pár évvel ezelőtt történt meg velem életem egyik meghatározó eseménye. Látszólag egy semmiség.... Csak akkori önmagamnak köszönhető, hogy jelen voltam a pillanatban és aztán meghatározó élményemmé vált. Még a család előtti időkben, férj, társ nélkül, keresgélve a világban autóztam egy őszi napon. Egy hídon áthaladva egészen relaxáltan csak ott voltam a jelenben, elvoltam a problémámmal, nem rágódtam rajta csak elvoltunk ő meg én. Nem csináltam semmi, mondhatni csak bambultam vagy benne voltam a flowban szimplán a legjobb értelemben léteztem. Nem terveztem nem szőttem álmokat nem sírtam vissza semmit nem vádoltam senkit és semmit.... Csak jelen voltam, a MOSTban. Ekkor talált meg a legfurább, legjobb érzés. Mintha egyszerre jött volna kívülről és belülről, magamból. Talán azért tűnhetett úgy, hogy kívülről mert önmagam azon része nyilvánult meg amellyel addig ritkán tartottam kapcsolatot... szinte idegennek hatott.
Az érzés pedig az volt, hogy szerelmes vagyok. :) Az az igazi szerelem érzés, a felszabadult, amikor minden és mindenki szép. Boldogság. Mosoly. Nyugalom.
Megérkeztem a barátnőmhöz és elmeséltem, hogy nem tudom mi ez.... de szerelmes vagyok. Kibe? Jött a kérdés. Azt nem tudom de jönni fog az életembe, megérkezik, érzem.

Olyan egyszerű volt. Nem volt még akkor a köztudatban vonzás törvénye sem titok sem egyéb ülj le, mantrázz, gondolj tudatosan sok pénzre, nagyobb házra, új férjre... semmi ilyen. Ezekkel sokkal később találkoztam. (A Titok című könyvet beszereztem amúgy... de valamiért egy sort sem sikerült belőle elolvasnom évek alatt :))
Nem is tudtam, hogy megtapasztaltam amiről aztán könyvekben is olvastam és meg kellett értsem.
Tudatosan gondolni, mantrázni, elképzelni, vonzani dolgokat jó... de nem elégséges. Bekövetkezhet, hogy működik vagy sem. Megjelenik az életünkben vagy sem.
Ami alááshatja a sikerességünket az pont a tudat alatt van. Én is kértem, immagináltam, azt gondoltam hiszek is benne. Csak éppen nem voltam az aminek lenni kellett volna.
A lényem, rezgésem mást közvetített és vonzott magam felé. Egy félét gondolni és másfajtát érezni nem lehet. Vagyis lehet csak abból nem születik semmi.

A vonzás törvényével, pozitív programozással csupán egyetlen gond van, ami miatt nem működhet. Ha magunk másként létezünk. Tudatos döntésekkel nem fogjuk tudni átírni legmélyebb önvalónkat, a hit rendszerünket, hiedelmeinket. Ezek annyira a részünkké váltak, hogy formálni őket igenis kemény és hosszadalmas munka, idő, és főleg önismeret kérdése. Hiába immaginálom naponta órák hosszat, hogy gazdag, sikeres, elégedett ember vagyok ha a program bennem az, hogy a pénz nem jön könnyen, nehéz megkeresni, legbiztosabb ha beérem az életemben ennyivel és nem többel.

Egy következő lépcső a tanításokban amikor azt mondják mondd ki amit akarsz. Ha kimondod azzal már sokat tettél a megvalósulásért. Valóban többet... a semminél. Amit mondunk azt mondjuk, amit gondolunk azt gondoljuk, amit csinálunk azt csináljuk... az ebből szerzett tapasztalatok aztán ismét gazdagítják a hit rendszerünket... de amit érzünk azt létezzük.

Furcsa, talán elképzelhetetlen de megvalósítható, ne a cselekvés legyen az első hanem a létezés. Ne csináld, létezd amit szeretnél. Nem az realizálódik az életünkben amire gondolunk hanem amik ténylegesen vagyunk.

Tanulni lehet másoktól, előttünk járó emberektől akik hitelesek számunkra. Olvasni, meditálni, meghallgatni másokat akkor is ha éppen tükröt mutatnak. Az önismeret gyakorlása hosszadalmas, sokszor fájdalmas munka de a legkifizetődőbb. Változtathatunk egyéb szokásainkon is, több mozgással, egészségesebb étrenddel ami aztán egészségesebb testet eredményez.
Amikor jógázni kezdtem szinte magától átalakult az étkezésem, teljesen más dolgokat kívánt a szervezetem mint előtte és bizonyos ételeket teljesen elhagytam. A test és lélek együtt fejlődnek.

Megtanultam, hogy legyek mindig nyitott és befogadó. Egy idő után éreztem mi az ami hasznos számomra mi nem. Legyek hálás. Hálás mindenért. Egyre több apró dologért is ezzel egyre több boldogtalanságot száműzve.
Teremtsek az életemben a birtoklás érzéséből, nem a hiány állapotából. Amíg valaminek a hiányát érezzük és abban létezünk addig hiába próbálunk szép szavakkal más jövőt invitálni az életünkbe, a hiányt erősítjük tovább. Váljunk mássá, azzá amire vágyunk és bekövetkezik. Ha pedig valamivé nem szeretnénk válni hát ne időzzünk abban a szerepben, ne rezegjünk benne, ne adjunk ne energiát amivel meghívjuk az életünkbe.

Tanulom ezeket még mind... És közben változom, változtatok sok mindenen, kívül és belül.
Nem is árt... hiszen holnaptól egy új időszámítás kezdődik. :)

Valami új, valami régi...

Nem esküvői szokásokról lesz szó, véletlenül sem.

Valamiről ami időről időre kopogtat nálam, visszatérő... találkoztam már vele réges régen is aztán hűtlenül elhagytam... de igazából már nem tudom elhagyni, kitörölni, már nem akarok abban a világban élni, abban az álom világban ahol a dolgokat, a matériát vélik az emberek realitásnak, az életnek, ahol minden és mindenki más mint igazi valójában. Mert önmaguk valóságát ismerni nem akarják, félnek, restek elindulni, túl bizonytalan a talaj arra felé, túlon túl a komfort zónán, a változtatáshoz nem fognak hozzá, ha éreznek is késztetést, ha hallanak is hangot aki súg mélyen elnyomják. 

Nem vagyok megvilágosodott, sem nagyon jártas, sem nagyon tapasztalt. Az első talán legfontosabb lépést megtettem, elkezdtem egyszer kinyitni a szemem és ha vissza vissza szenderültem is, azt érzem már nem szeretném behunyni. Egyszer, régen motivált valami és elindultam, tanultam, olvastam, iskolákat végeztem és megéltem kisebb nagyobb csodákat.

Aztán éltem éveket az álom világban. Utaztam a hullámvasúton ahogy más is, örültem, boldog voltam, féltem... kovácsoltam a terveket a fejemben a, b, c variációkat... idő hiányában megfejtetlenül hagytam magamban fontos kérdéseket, vajon miért úgy működök, miért nem máshogy, helyette vas akarattal testi szinten valósítottam meg a céljaimat de nem oldottam meg a problémáimat. (Sikeres voltam, de attól még ott van a miért, az ok ami nem hagy nyugodni.)

Közben valaki, valami várakozik. Újra és újra bekopog. Hogy ki...? 

Saját lelkem, önvalóm, tudatom vagy éppen inkább a tudatalattim... angyalok, mesterek, univerzális energia...? Képes vagyok és tudok hinni bármelyikben és - pszichológiai tanulmányok alatt - sokszor tapasztaltam az erejüket is. El tudom fogadni bármi, bárki is ösztönöz.

Hogy miért vár? Hogy ismét változzon valami, hogy változzak.

Jó pár kört megjártam, ideje lenne tovább lépni. Érzem a változást, tényleg van olyan amikor a levegőben van valami, körül leng szinte. Hogy mennyi idő szükséges a gondolkodás, életvitel, létezés megváltoztatásához arról változnak a meglátások. 

Az agykontroll - amit egyébként magam is végzek és szeretem - azt mondja harminc nap szükséges ami alatt változást tudsz elérni testi szinten és a szokásaidban. 

Gyakorolni a szép meglátását, az öröm megélését, a félelelem elengedését... elfogadni, hogy cselekedetektől függetlenül létezhetünk valami féle létállapotban (erről még sokkal bővebben később) mert nem onnan hat ide hanem belülről kifelé és boldog, hálás nem attól leszek, hogy történik velem valami hanem mert ez a létélményem...utazni befelé és megismerni magunkat, átírni a régi sémákat, változtatni a prekoncepciókon... felfogni a tapasztaltakat, ezek szerint élni igenis sok munka eredménye. Nem elégséges két jó könyv  és pár nagyszerű tanfolyam. 

Viszont hiszem, hogy a döntést meghozni - ledönteni az elménkben falakat, akadályokat - elég egy pillanat. Ez talán egy fajta kisebb megvilágosodás mégis, ha létezik ilyen. 

Egy döntéssel utat engedhetünk a jövőnek. Hogy miért lehet fontos másképp látni az életet, magunkat, a világunkat? Miért érdemes változtatni, figyelni, tudatossá válni?

Mert a jövőnk a jelenben meghozott döntéseink következménye. Senki más nem tehető felelőssé a jövőben csakis saját magam. Amiket most teremtek az valósul meg a jövőmben és jelenlegi létélményem teremtettem a múltban. 

Gondoljuk csak át mit változtathattunk volna meg a múltunkban, teremthettünk volna máshogy, gondolkozhattunk volna magunkról máshogy, elismerőbben, szeretetteljesebben, sikeresebbnek, boldogabbnak, bátrabbnak látva önmagunkat.... és egyáltalán csak elfogadva magunkat olyannak amilyenek vagyunk, ami a változás felé az első lépés.

Ha nem tetszik a kép amelyet most látunk akkor változtassunk legalább a jövőnkön. A tudatosan meghozott döntés jelenti, hogy felelősséget vállalok magamért és tudom, hogy (vala)miért dolgozok.

Döntéseinkről, a hatásukról Bill Hicks amerikai komikustól, a leghíresebb előadásából.

Ahogy Gandhi mondja: Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban. 

Külföldön élve

Van, hogy még mindig utolérnek (minket) érzések, események, megjegyzések, javaslatok, "na én aztán nem élnék itt, ott..." típusú kinyilatkoztatások és a legvelősebb is újra és újra előkerül, miszerint a tettel, hogy elhagytuk a földünket azt bizonyítjuk, hogy bennünk szikrányi hazaszeretet sincs és aki igazán magyar, még magyarabb az bizony otthon marad....

Van, hogy még mindig belefutok többször megfejtett emberi játszmákba melyek a saját közegemben meg sem érintenének, be sem lépnének az életembe de külföldön élve több dolgot beenged az ember  és többet megenged másnak... Mert talán úgy érezzük rá vagyunk szorulva másokra mert azt akarjuk érezni "egy ívásúak" vagyunk... pedig könnyen lehet nem is.

Hogy hol élünk az a mi választásunk, így döntöttünk. Nem bíztatunk másokat, nem sajnálunk le nem ítélünk meg megint másokat akik maradnak vagy másfelé indulnak. Elfogadók vagyunk és nem várunk el többet. Ha nem így történik igazából az sem érint.

Az idegenben lét egy szinte teljesen más élet. Látszólag ugyanazt tesszük mint ha otthon lennénk, munka, háztartás, gyermek nevelés, óvoda, iskola.... De valójában olyan képességeket és energiákat is mozgósítani kell amelyekre addig esetleg nem volt szükségünk vagy csak lusták voltunk, kényelmesek, megoldottuk máshogy a dolgainkat...

Elindulni, a lábunkat megvetni egy idegen földön először is extra alkalmazkodó képességet kíván. (Most nem azon "szerencsésekről" beszélek akik megérkeztek egy instant "jóba"és éppen csak fel kellett venni a legalapvetőbb helyi szokásokat)
Landolni egy angol kisváros tipikus sorházának bérelt szobájába, berendezkedni, munkába indulni, komfort zónánk legszélső peremén mozogva, nyelvet még nem tökéletesen beszélve, helyi szokásokról mit sem tudva de magunkban bízva tenni a dolgunk... ellátni pár hónapos gyermeket vad idegen környezetben, extrém helyzetekben feltalálni magunkat, otthont teremteni a semmiből...  ez is egy fajta kezdet.
Panaszkodásra nem adnám a fejem véletlenül sem. Olykor nosztalgiával gondolok vissza azokra az időkre, nehéz volt, nem volt nagy autónk (kicsi sem) sem pazar házunk sem annyi minden egyebünk... és mégis tökéletesen rendben voltunk, a vágyaink, a céljaink az értékeink.

Kívánatos alázatosnak lenni. Nem alázatoskodni, azaz álcázni a dölyfösséget vagy büszkeséget hanem valóban nyitottan, szelíden, állhatatosan viselkedni, tanulni másoktól, tanulni magunkról, az életről. Érdemes ezeket a tulajdonságokat magunkra ölteni mint egy ruhát és viselni amely aztán látható lesz más számára is és ez befolyásolni fogja emberi kapcsolatainkat, létérzésünket.
Az alázat kitágítja világunkat, egyre több minden érkezik az életünkbe, egyre több minőségi kapcsolat és egyre több mindent vagyunk képesek befogadni. A büszke embernek igen apró a világa, büszkesége, kevélysége bezárja az ego szűk közegébe.  Ha kinyílik a szemünk másokra és figyelünk rájuk akkor egyre tágul a kör amiben élünk.
Alázat kell ahhoz is, hogy természetes módon fogadjuk a dicsérő szavakat, a sikereket, a sors ajándékait.
Hasznos mindenkinek megvizsgálni magában ennek a tulajdonságnak a meglétét ha költözésre adja a fejét.

Emberi kapcsolataink. Nehezen átláthatók és megérthetőek sokszor... Egyrészt hiába hiányoznak otthon maradt barátok, vállalni, tudni kell, hogy a barátság egy törékeny dolog és egyáltalán nem biztos, hogy kiállja az idő és távolság próbáját. Vagyis ez az igazi nagy szűrő mert aki ezek után fenn marad - az a kevéske - ők a barátok. Akiket érdekled, keresnek és lehettek a világ két különböző pontján akkor is tudtok egymásról. De ritka...
Barátokat lelni nem egyszerű. Természetes módon első körben az azonos nyelvű ismerősökkel igyekszik az ember kialakítani jó viszonyt, minőségi kapcsolatot. Évek alatt rá kellett jöjjek, hogy a közös nyelv egyáltalán nem elégséges alap ehhez. Akivel otthon sem lennénk barátok velük bárhol máshol a világban miért is? A tanuló pénzt kifizettem és lassan a leckét is elsajátítom...
Akivel nincs közös nyelv sem kulturális gyökerek velük még nehezebb de persze nem lehetetlen. Kicsit feloldhatatlan a helyzet, ez is csak egy alap nehézség amivel meg kell birkózni.
Manapság már megtudom érteni azokat a különcnek titulált családokat akik kimaradnak a helyi kolónia társasági életéből.

A gyermekek kapcsolatai kicsit vagy akár sokkal könnyebben alakulnak. Szívesen játszanak az anyanyelvükön de pont ilyen szívesen egy alig beszélt idegen nyelven is. Az iskolában, óvodában szívják magukba és amíg mi túlóvnánk őket, azon gondolkoznánk, hogy esetleg nem lesz még játszó pajtásnak megfelelő a másik gyerek - magunkból kiindulva inkább keressünk neki a saját anyanyelvén valakit - addigra ők rég játszanak, figyelnek, tanulnak egymástól, átlépve minden szűkös korlátunkat. Mostanra már (inkább) preferálom az idegen nyelvű barátot a lányok mellé.

Idővel a honvágy is átalakulhat. Egyre hosszabb idő után jelentkezik, kezdetben hat hét is egy örökkévalóság, később eltelhet egy egy év is mire megjelenik. Nem is gondoltuk mennyi minden hiányozhat. Majd évek után azt vesszük észre, hogy ha haza megyünk innen hiányzik egy darab, itt Angliából, Angliában máshová vágytunk.... Örökös honvágy....

Van, hogy még mindig megérintenek dolgok, emberek, mondatok... de egyre kevésbé. Külföldön élni egy vállalás, nem könnyű vállalás. Mi választottuk, szinte mindegy már, hogy miért de hálás vagyok a sorsnak, hogy annak idején ez az egy ajtó maradt nyitva számunkra.
Sokat megtanultam, megtanultunk magunkról, az emberekről, a világról. Folyton úton vagyok azóta is ha nem is mérhető olykor mérföldben vagy kilométerben az utazásom...

Wake me up!

Azt mondja Osho: Reggel kezdd úgy a napot, hogy nagy lelkesedéssel kelsz fel, azzal az elhatározással, hogy ma igazán nagy örömmel fogsz élni - és azután kezdj el nagy örömmel élni... Minden reggel nagy elszántsággal, bizonyossággal, tisztasággal kelj, azzal az önmagadnak tett ígérettel, hogy a mai nap mérhetetlenül csodálatos lesz, és te mérhetetlenül át fogod élni. 

Olvastam ezt már régebben is. Amikor egyik lélekmegmentő könyvet faltam a másik után, amikor rengeteg időm volt olvasni, amikor még napi 8-9 vagy még több órát aludtam, reggel jógával, meditációval indítottam a napot a magam ritmusában. Persze akkor is megvoltak a "problémáim" és megoldandó feladataim.

Nagyobb kihívást jelent manapság megvalósítani, sokkal kevesebb alvással kisgyerekek körüli teendőkkel, reggeli feszített időbeosztással, iskolába sietéssel...De a véletlenekben nem hiszek, tehát most kellett ezzel ismét találkoznom.És igazából be kell vallani igaza van öreg Osho mesternek. Ez itt az igazi szabad akarat. Döntsük el, hogyan akarunk élni, létezni, elkezdeni egy napot. Senki nem szól bele, senki nem teszi jobbá sem rosszabbá. 

6.OO ébreszt a telefon. Persze nem szükséges mert már 1 órával előtte megtette mindezt a kis 2 éves lányom. 6 óra fel kell kelni... Indulj már, fáj itt és ott... ahogy elmegyek a tükör előtt vagyok olyan bátor, hogy belenézek... megállapítom magamban, csöppet mintha fényemet vesztettem volna...Szinte látom magam kívülről mintha csak egy film peregne, reggeli rutin közben 5 percenként a faliórára pillantás, még egy habos kávé vagy legalább pár korty belefér....

Stop. Eszembe jut ismét. Ki fogja magát helyettem jól érezni a bőrében? Ki fog helyettem jól, örömmel élni, elkezdeni egy újabb lehetőségekkel teli napot? Talán megtehetném én magam. Ha már úgy is csak döntés kérdése, akár ki is próbálhatom.

Pont annyi energiát kíván mint rosszul érezni magam vagy inkább sokkal kevesebbet mert a negatív kör csak fogyasztja a meglévő forrásokat is. Lehet, hogy nem fog menni elsőre, lehet, hogy nem fog menni maradéktalanul... de el kell csak kezdeni talán. 

Tehát ébresztő! 

Autóba beszállás, indul a zene, Alíz megjegyzi, ez egy nőcis zene, nevet a szeme, tetszik neki.

Lógj ki a sorból

Legyek elfogadó, szemet behunyó, fejet elfordító. Nagy lelkű, nagy stílű, elegánsan mindenen de véletlenül sem mindenkin átlépő. Fogadjam el és meg a szívből jövő tanácsokat melyek építenek és okítanak.

Legyek kedves és járjak mások kedvében. Legyek mosolygós az mindig jól jön. 

Legyek hasznos tagja kicsi társadalmunknak. Éljek benne, építsem, fogadjam el normáit és tökéletességét, élvezzem cukormázas létét. Legyek ki mindent maga elé helyez, a megbocsátó, vagy akár szervilis, az sem gond. 

Kedveljem kit mások is kedvelnek, hogy nem veszem észre ha valaki szeretetreméltó.

Legyek kit zavarna ha perifériára szorulna, hogy ha a jól működő tökéletes formára nyírt kicsi társadalom magából kivetné. Álljak be a sorba.... 

Az emberek jelleme ne érdekeljen. A jellemük amely a legérdekesebb dolog a világon és maga az ember. Láttam a természetben csodákat mélységeket és magasságokat melyek az ismereteimet gazdagították és látok az emberekben mélységeket és magasságokat melyek a lelkemet gazdagítják. Mikor egy pillanatban véget ér az álarcosbál, lehullik a jelmez és egy tettben, szóban megmutatkozik a valóság. Nagy élmény ez melyet ki nem hagynék.

Szóval, kösz.... Inkább lógjak ki a sorból és maradok amilyen vagyok. 

Becsomagolva

Bőröndök ismét becsomagolva, holnap után reggel repülünk. Jó volt itthon... most jó volt. Talán mert régen jártunk mar vagy más miatt. Felszállunk és furcsa látni a varost ahogy nélkülünk nyüzsög tovább, igazan parányi űrt hagyunk csak magunk után....
A lakás zárat ráfordítjuk, ismét hónapokig csend lesz itt. Mire jövünk ismét mar elfelejtjük milyen ruhák is varnak a szekrényben, milyen ágyneműt hagytunk itt felhúzva milyen lemezt állítottunk meg utoljára a lejátszóban... Belehelyezkedünk a másik világunkba.
Itt maradnak a lakással együtt tervek, gondolatok, almok... és kicsit szőjük tovább a másik életünkben levőket. Aztán egyszer csak összeérnek majd... terveink szerint.

Jó volt itthon... kellett már. A jövőben pedig változások következnek, minden szinten. Itt az ideje, hogy megszabaduljak mindentől ami mérgezi az életem és új energiákkal töltődjek fel. :)

Van, hogy...

Van, hogy jó semmit sem tenni. Berakni a lelkünknek kedves zenét, meggyújtani egy füstölőt, tölteni egy pohár bort... levenni a könyvet a polcról amit már olyan régen nem lapoztam.... az érintése is emlékeket idéz, milyen sokat is adott...olvasgatni, igen ma is ezeket a sorokat emelném ki, húznám alá, csillagoznám be...
Van, hogy nem kell tenni cselekedni semmit. Hiába jár folyton az agy, listázáson, gyűjtögetésen, tárgyakon, javakon, dolgokon melyeket be kell szerezni mert ha nem....
Van, hogy ezzel kész vagyunk ha nem is vesszük észre.
Szinte elfelejtettem, hogy valódi változás nem a cselekvés, hanem a valamilyenné válás szintjén érhető el. Hogy van, hogy akarni igenis kell. Mert mindig azt mondjak ne akarj ezt vagy azt annyira... Pedig akarni kell. Ahogy aztán hagyni is. Hagyni... azaz hinni. Mert a hagyás magába foglalja valamennyi hitünket.
Van, hogy jobban benne vagyunk az áramlatban, van, hogy kevésbé. És olyan is van, hogy ideje visszatérni egy régebbi önmagunkhoz. Magammal lenni ismét többet, hallgatni a belső hangra, teremteni a magam valóságát, vonzani a magam élményeit...

Erdő, erdő...

Erdő, erdő, erdő... Vannak akik mindig máshova vágynak. Talán én is... olykor, sokszor. Itthon, a teraszon ülve volt, hogy néztem a repülőgépek által húzott csíkot, mentem volna én is... el, máshova, szűk volt az itteni világ.
Onnan aztán hiányzott az otthon. Majd ismét el, más országba, más földrészre, más klímába. Új, sok sok új inger, és hatás.
Kíváncsi voltam mennyi idő kell, hogy hiányozzon ismét az itthon. Majdnem egy év telt el. Közben volt, hogy hiányzott Anglia, Skócia. Az ottani helyek, érzések, energiák... hegyek, várak, ódon falak és történelem.

Most jó itthon. Járjuk a magyar tájakat, az erdők a legkedvesebbek. A négy éves gyermek keresi az angyalt akinek a Jóisten odaadta az erdőket, hogy megnyithassa velük az emberek szívét... keresi csönd bácsi lányát a patakokban aki csak szaladgál és mesél és mesél a fáknak a madarakról, a madaraknak a virágokról... keresi a manókat a fák odvaiban és a tündéreket a virágok szirmaiban... ahogy annyit meséltük ezt estenként innen jó messzire az év folyamán.

Vannak akik mindig máshova vágynak és soha nem jó ott ahol vannak. Mennyi értékes pillanat szaladhat így ki a kezünk közül... A mostban lenni jó, meg ha nem is mindig megy.
Talán ezért szeretem ennyire az erdőket. Csak a séta van, az erdő és mi, nincs célja sem nyeresége... legszívesebben elkóboroltam volna egyedül amerre visz a lábam patakokon át, hegyre fel, ott aztán üldögélni időtlenségben, egymagamban, nézni felülről a tájat...

A nagyvárosban hiányzott a csendes tengerpart, a tengerparton hiányzik az erdő, északon hiányzik dél melege, ott pedig a hűvös tavaszi reggel a frissen nyíló virágokkal...
Always homesick....
Vagy igazából jó is lehet mindig ott ahol vagyunk éppen... :)

Vagyok aki vagyok

Vannak rosszabb napok. Van amikor a szülő vagyis akar én, az anya nem a példaértékű, könyvekben unásig hajtogatott, józan ésszel felfogott, álomból felriasztva is tökéletesen megfelelve előadott, utánozni való formát hozza. Az összes baba-mama enciklopédia,  vagy ön jelölt iróva avanzsált szuper dada nem tanított annyit mint ma a négy éves lányom egyetlen mondattal.

Nem volt ma igazan jó napunk. Az igényeink, lehetőségeink, szükséges teendőink csak nem akartak szinkronba kerülni. Így aztán mi sem. Késő délután, mikor haza értünk kissé elcsigázottan meg mindig nem sikerült ráhangolódni a valós szükségleteikre a gyerekeknek. Én gondolhattam, hogy aktív játékra vágyik, építésre míg valójában a csendes semmit tevés, korai vacsora és pihenés volt leginkább a szükséglete.

Én mondtam valamit, ő mondott... jött a jól ismert dulifuli viselkedés. Jól ismert de nem mindig jól kezelt... Ne viselkedj bután... mondat...
- Te azt mondod, hogy én buta vagyok - rója fel nekem.
- Dehogy mondok ilyet, nagyon okos vagy, csak olykor bután viselkedsz pedig nem vagy az!
- De azt mondod...
- Nem mondom....
Próbálja nekem elmagyarázni, hogy rosszul esnek neki dolgok... ha nem látnám. Rám néz és azt mondja, de hát anya ÉN CSAK VAGYOK AKI VAGYOK!

Megdöbbenek. Milyen bölcs vagy kislányom. A jövőben sokkal jobban megválogatom a szavaimat. Törekedtem rá eddig is de talán mégsem figyeltem eléggé.

Majd vacsorát készítek. Levágom a kenyér héjat...
- Levágod nekem? Tudod, hogy nem szeretem?
- Igen tudom, mert ismerlek...

És közben azon gondolkodom, hogy vajon tényleg így van... ? Talán igen, csak olykor többet várok el mint amit magam is adni tudok... A gyerekek pedig tanítanak a maguk őszinte módján amiért hálás vagyok mert nekik is lehet igazuk... sőt ők maguk annyira igazak. 

Utazás

Valaha - amikor még régen sokat találkoztam ilyen olyan sors elemző emberrel mint például asztrológussal, várva, hogy a kezembe adják majd a kulcsot.... de most ez nem is ide tartozik, szóval valaha - azt mondták nézegetve a születési bolygó együtt állásaimat, kapcsolódási és kölcsönhatási pontokat, hogy ugyan nap jegyemből adódóan (ami skorpió :)) szeretem a stabil dolgokat az életemben de nagyon szeretek és fogok is utazni rövidebb, hosszabb távokra időben és térben... és nagyon fogom élvezni.

Nem is tévedtek. Úgy alakult, hogy valóban viszonylag sok utazás adódott az elmúlt években. A sorsunkat elve és alakítva döntöttünk amellett, hogy megvetjük a lábunkat más országban, otthont rendezve be. Nem volt ez mindig leanyálom... egyszer talán megér egy posztot, hogy is kezdtük. Mára messzi országban élünk amit nem is gondoltunk volna csak Choelo könyveiben olvastam valaha és pár pillanatra ábrándoztam... vagyis valóságot teremtettem... látva, hogy én is ott fogok járni...

Egyrészt sajnáljuk, sajnálom, hogy a család nagyon messze van, ritkán találkozunk más részt ez a mi, az én életem és azt is sajnálnám, ha kimaradna a lét, az élmény, a megmérettetés... többek lettünk ezek által.

De valójában csak az utazásról akartam írni. Szeretek utazni, készülni, elképzelni milyen lesz majd ott ahova tartunk. Persze utazni egyedül vagy kettesben és gyerekekkel teljesen más élmény...  Mára úgy latom egyedül utazni olyan lehet mint egy hosszú relaxáció... :) Kettesben kikapcsolódás... gyerekekkel olykor horror... Persze két igen kicsi gyermekről beszelünk. Az igények kiszolgálása sokszor kivitelezhetetlen, ilyenkor gyerek habitusától függően következik a szülő által kezelhető vagy sem méltatlankodás ami az esetek többségében teljesen helytálló. Aztán ott vannak a kisebb nagyobb balesetek, evés, ivás, játszás foltok és nyomok... Ajánlatos váltóruhával készülni ha azt akarjuk, hogy érkezéskor a vörös szemű, kialvatlan ábrázatunk mellett legalább a gyerekek nézzenek ki viszonylag normálisan.

Igy történt haza fele úton is. Fáradtan kissé megviselten megérkeztünk, örültünk mindenkinek, örülünk, hogy itthon vagyunk, feltöltődünk és élvezzük a nyaralást.

Készülődünk...

Telnek múlnak a hetek, egyre közelebb az indulás. Útlevelek, repülő jegyek glédában várakoznak, apró ajándékok beszerzés alatt, tennivalók listája pipálva, nyaraláshoz ruhatár kiegészítve, értem ez alatt a kardigánokat, hosszú nadrágokat mert ennél biztosan hűvösebb lesz...

Már csak bő tíz nap. Hosszú volt ez a tíz hónap, ezt főleg Alízon látjuk aki nap mint nap megkérdezi reggel, hogy ma fogunk utazni végre?

Szeretnénk sokat kirándulni, időt tölteni a nagyszülőkkel, dédszülőkkel... végig járjuk a kedvenc helyeket... élvezzük a hazai ízeket és az otthoni tájakat. Ismét nadrágban, ingben, zárt cipőben látom majd a férfiakat - néha azt vettem észre tényleg hiányzik és ha véletlenül egy egy szembejön a bevásárló központban akkor megnézem magamnak...:) - elég volt a rengeteg fekete leples nőből is...

Férj nem rég Skóciában volt pár napot és komolyan jó lett volna elkísérni. Milyen furcsa... 1 évvel ezelőtt öröm táncot jártunk, hogy a hátunk mögött hagytuk UK-t. Ez így is van... most sem szeretnék visszaköltözni de úgy érzem hiányoznak dolgok, néha nagyon egyszerű dolgok... hiába európaiak vagyunk ez így természetes.

A lényeg a lényeg, június 28-án kezdődik a nyaralásunk. :) 

Váltás

Nyáron lesz egy éve, hogy férj meglepett egy új laptoppal.
Haladni kell a korral édesem - mondta... - ezt az ős kövület régi gépedet most már felejtsd el, légy üdvözölve a Macintosh világában.

Nem is tudtam hirtelen, hogy szerettem volna-e ekkora váltást megugrani. Persze az emberek többsége ha kap egy vadiúj mac-et fülig ér a szája, már nyomja is a régi gépen a shut down gombot és onnan kezdve büszkén csatlakozott a szűkebb réteghez, az almáshoz.

Én meg... én meg néhány dologban olyan maradi vagyok. Nem a nagy stratégiai döntésekben, azokban rugalmasan, tisztán képes vagyok dönteni, felmérni, cselekedni. De néhány tárgyamhoz igenis kötődöm. Talán nem kellene. Nem kellene kötődnünk tárgyakhoz sem lakhelyhez, lakáshoz, bútorhoz... még talán emberekhez sem... Folyamatos önanalízisemnek hála ismerem a korlátaim, a dolgokat melyek kielégítenek, amelyek elégségesek számomra a boldogsághoz és amelyeket kontrollálni tudok. Ide tartozott a régi gépem is minden hibájával és hisztijével. Lelke van, nem vitás.

Tehát csak nem akaródzott váltani. Inkább nehezíttettem az életem, egyiken voltak a régi fényképek, a másikon az újak, a régin a megszokott programjaim még ha kicsit lassan is működtek az új szuperen szinte semmi.

Aztán ahogy lenni szokott az életben ha nem tudunk tovább lépni - pedig esetleg jobb lenne egy új vonal - majd jön valaki vagy valami ami segít ebben. Nekem ebben az évben a kisebbik lányom aki egy pillanat alatt elintézi az ilyen ügyeket. (miatta kellett napszümeveget cserélnem amikor is egy mozdulattal letörte a régi imádott de abszolút csere érett szemüveg szárát)

Most is bizton számíthattam rá. Folyamatos locsolás mániáját egyszer csak kiterjesztette a laptopomra is... Szerencsétlen gép beázott, azóta se kép se hang. Bizakodom benne, hogy újra tudják éleszteni és nyugdíjas éveit még élheti mellettem.

Konklúzió? Csak a szokásos. Ha elodázzuk a szükséges lépést majd hozzá segít az élet, hogy induljunk. Az új gépet azért majd igyekszem kicsit testre szabni, kompatibilissá tenni a megszokott dolgaimhoz. Amúgy meg időszerűnek érzem egy ideje, hogy éljek végre sokkal egyszerűbben... például ezúton. :)

Visszaszámlálunk

Telnek a dolgos hetek… vasárnaptól csütörtökig – májustól változott a szombattól szerdáig tartó munkarend – egyik a másik után… Közben már május vége van lassan. Nem mondom, hogy úgy elszaladt ez a nyolc hónap szeptember vége óta, mert ez nem igaz.

Hosszú volt, eseménydús, sokszor nehéz… berendezni az életünket ismét, egy új országban, megszokni az új körülményeket… felelősséggel dönteni fontos dolgokról, gyermeket idegen nyelvű óvodában indítani, férjnek munkahelyen helyt állni… végül mindenki hozta a legjobbat és egy igazán tartalmas iskolaévet tudhatunk magunk mögött.

Büszke vagyok a férjemre mert magasan az itteni szakmai színvonal felett nyújt és megteremtett mindent a családjának. Büszke vagyok Alízra mert ő is keményen küzdött a maga kis szintjén. Nulla nyelvtudással érkezett, beilleszkedett egy angol nyelvű óvodába, barátokat szerzett, szeretik, igyekszik érteni és beszélni, rengeteget gyakorolgatja a nyelvet és kérdez hogy tudná magát még jobban kifejezni és dicséretekkel tér haza rendszerint.

Én otthonossá tettem a lakhelyünket, többé kevésbé megismertem a várost, nap mint nap ellátom a családom és sajnos sokat vagyunk a lányokkal egyedül.

Szóval igazán sok mindent tettünk, éltünk meg az elmúlt időszakban… de közben elfáradtunk. Mostanra érezzük, hogy fáradtak vagyunk mindannyian. Alíz teljesen elvesztette az időérzékét, már arra sem emlékszik mikor és hogy is érkeztünk ide és azt kérdezi, hogy amikor megyünk végre haza akkor a nagyszülei már nagyon nagyon öregek lesznek? Honvágya van a kicsi lánynak. Az otthoni kis közegébe, a lakásunkba, a helyekre ahol kirándulni szoktunk, a nagyszülőkhöz. Vágyik találkozni otthoni barátnőkkel és a nyári ovis társakkal.

És őszintén szólva mi is vágyunk haza már… nem az emberek hiányoznak (ha már őszinte vagyok) a család, a tájak, erdők, illatok, ételek a város, rég nem látott barátok, ismerősök… Férj ezt úgy határozza meg a gyökerek. Talán igaza van. Vannak nekünk is gyökereink és szívesen gondolunk haza (általában) csak egyszer a múltban a jövőért és létért való küzdés a háttérbe nyomta jó erősen a gyökereket. De azért léteznek és így is neveljük a gyermekeket, tudják kik ők és honnan jöttek, otthon járva Alíznak már egyre több mindent lehet mesélni a városról, régi idők embereiről…

Szóval visszaszámlálunk, tervezzük az otthon töltött időt és terveink szerint június végén érkezünk. :)

Anyák napjára

“Boldog Anya napot”- mondja Alíz. Lassan kezdem megszokni, hogy engem is köszöntenek nem csak én, felfogni az anyai létet. Vártam rá… terveztem… szerettem volna… Ahogy egy kisgyerek sürgeti a napokat, hogy felnőtt legyen már.

Most mégis… Lennék ismét fürtös hajú hátul kötős… anyám emeljen magasba és ringasson… legyen számomra ismét a minden és a világ…ülni csak az ölében vagy nevetve játszani kimerülésig. Lennék gondtalan gyermek aki járja a nagyszülők kertjét, mosatlanul enném ismét a szőlőt a sor végén, nézném a nagymamámmal a növekvő palántákat és rajzolnék ismét a sátor párás oldalára, kis nyulat simogatnék és megkeresném az őzeket ismét a kert végén a kis erdőben. Aludnék amikor csak lehet a nagyszüleimnél a bemelegített paplan alatt a hideg szobában és boldoggá tenne az is, hogy kukorica csuhéból kutat építek.
Hinném, hogy minden nap a játékról szól és rólam. Vigyenek az ódivatú nagy kerekű biciklin ismét az óvodába és menjünk minden évben pár napra családostul a Balatonra az sem baj,
hogy a nyaraló önellátó és a partra fél órás a séta… legalább útba ejthető a fagyis ahol gyerekkorom vaníliáját főzték és ami azóta rég eltűnt.
Szánkóznék ismét sötétedésig majd bicikliznék elengedett kormánnyal… hiszen már olyan nagy vagyok…

Felnőtté értem és önálló életet tervezek, mennyasszony vagyok majd feleség… és anya vagyok magam is, anya. Hogy milyen majd kiderül de mindent igyekszem megmutatni és adni amit csak kaptam amiből lettem.

Köszönöm Anyu! <3 És köszönöm Mama! <3

Stílus, ami örök

Stílus. Kialakítása évekig eltarthat és egy fajta önismereti út. Mondhatnám, hogy az ideális ruhatár felépítése hosszú folyamat de ez pont, hogy nem csak ruhatár. Sokan adnak tanácsot és mondják meg mit hordj ha magas vagy ha alacsony, ha sovány, kövér, aránytalan… ha konzervatív ha trend követő, ha romantikus vagy inkább fiús, esetleg komolyabb, irodai öltözéket kedvelő… Aztán mégis csak egyedül maradunk az úton mert igazából senki nem segíthet nekünk, senki nem találhatja ki helyettünk, hogy kik is vagyunk,

A kiválasztott ruhadarabok ideális esetben passzolnak a személyiségünkhöz, a fizikai adottságainkhoz, követik az életvitelünket, a korunkat és a pénztárcánkat is.

“Minél érettebbek vagyunk, annál egyszerűbb lesz a stílusunk”- mondja Christian Dior.

Dior talán tényleg eltalált egy fajta igazságot… Az érettséget van aki fiatal korában eléri már és van aki soha, kevés neki egy élet is. Vannak akik az évek múlásával nem érettek csak korosak lesznek… ez persze nem zárja ki a maguk boldogságát…

A poszt apropóját adja, hogy ismét adott egy új életciklus vele együtt érkeztek új színek és formák, kiegészítők melyek eddig soha nem érdekeltek. Elgondolkodtatott, hogy tényleg mondhatjuk a stílusunk örök…?

A kisvárosi, a nagyvárosi, a fiatal, érettebb, terhesség előtti majd utáni stílus mindig változásban volt. Ehhez adódott és befolyásolta nem kis mértékben a költözés Európán belül majd kívül. Már Angliában is szívesen nézegettem az emberek megjelenését, a sokszor bohókás ruhadarabokat, a rengeteg kiegészítőt, ahogy a színeket merik viselni, hogy dacolnak esetleg a makulátlan szépség hiányával és kedvezőtlen időjárással. Egy idő után szimpatikus lett. Itt egészen más benyomások érnek ismét. A nők öltözködéséről már írtam. Egyszerre letisztult – főleg az abaya miatt – és mégis gazdag a stílusuk, igényes, képes feltűnő és ugyanakkor egyszerű lenni. A divat új fogalmat nyert. Jól esik beemelni egy egy ötletet és vegyíteni a klasszikus elemekkel kicsit csillogóbbá, színesebbé tenni az eddigi megjelenést.

Mégis… talán tényleg létezik mindenkinek egy, a számára legideálisabb megjelenés ami állandó. Amiben megtestesül a szelleme a személyisége melyet nem viselnie kell hanem ő maga. Egy fajta minőség, természetesség és magabiztosság.

Közel áll hozzám az egyszerűség, a letisztultság. Hiszek még mindig a tyúkláb mintás szűk szoknya és ing tökéletességében ahogy egy mélykék öltöny, díszzsebkendő és fehér ing férfias üzenetében is. Szeretem az e fajta egyszerűséget amely nem harsány, nem kiabál, hogy felhívja magára a figyelmet,  melynek értékét a finomság és összhang adja.

A klasszikus darabok – mint a kis fekete ruha, a capri nadrág, egy gyöngysor, a férfiak barna velúr cipője vagy szűkre szabott farmerja – minden korban és földrészen naprakészek.

Felfrissíteni a megjelenésünket jó, üdítő, érdemes mazsolázni az aktuális trendből akkor is ha nem hagyjuk, hogy a divat szabja meg mit viselünk ha nem kezdünk el egyen ruhákat viselni és őrizzük a stílusunk. Hiszen míg a divat a ruhákról szól, lényeges pontja az ár és folyton változik addig a stílus, a stílusunk a viselőjéről szól, érték teremtő és folyton fejlődik.

Kell egy kis áramszünet…

… de nem csak időnként. A napi rutin lehet unalmas, fárasztó, a kisgyerekes lét korlátolt, otthon falai közé szorult, monoton… századszor ugyanazt elmondó, egyik zűrzavart éppen felszámoló és máris a következő – tehát állandónak tekinthető – takarítás körül zajló. Közben folyamatosan a gyermekeket szem előtt tartó, fejlesztő, estére kimerült – de gondolkozol, hogy miben is, hiszen csak főztél, sétáltál, homokoztál, babáztál, mesét olvastál, rajzoltál… nem jutottál addig, hogy bármilyen “értelmes” felnőtt dolgot végezz – kissé türelmetlen.

Mikor a gyerekek alszanak új dimenzió nyílik, nézed őket milyen szépek, aranyosak, előkerül egy kis önvád is esetleg, lehetett volna még több energiám, időm, foglalkozhattam volna többet vele, igazságtalan voltam ezért vagy azért… De…

De én is csak ember vagyok… szimplán… nem szuper sem “ős” anya. Minden szeretet mellett sokszor nem tudom azt a maximumot adni ami fejben megvan és szeretném. Egy dolog biztos és könnyen elfogadható, ha az embernek nincs energia tartaléka, ha a saját raktárja üres akkor hogy is adhatna másnak például a gyermeknek.

Feladat adott, tehát időt kell nyerni… Na, de honnan lehetne… Az egész nap betáblázva reggeltől a fürdetésig. A kisebbik velem van non stop majd csak ősztől lesz óvodás. Tőlük hiába is venném el az nem jelent termékeny magányos pillanatokat számomra ami tudom, hogy feltöltene.

Marad a jól bevált kora reggel. Már csak egy kis esti átszervezés szükségeltetik, tv nézés gyakorlatilag mellőzve és órákon keresztül internet előtt bambulás, szörfözés szintén minimalizálva. Korai fekvést pedig követhet korai kelés és máris adott majdnem két óra ami csak az enyém.

Hogy mit lehet kezdeni ilyenkor? Például megnézni a napfelkeltét és sétálni egy nagyot a parton.

Aztán ha belefér még a teraszon egy habos kávé az csak bónusz.

Ha a reggeli órák nem válnak be mert túl korán/sötét/hideg van vagy lusta az ember, gyarló módon szeret(ne) sokáig aludni akkor marad a tesztelt régi módszer. Vagyis férjet szépen megkér, hogy vigyázzon a gyerekekre amíg jó magam elmegyek… hova, kérdezi… kicsit el, egyedül.

Nekem erre a célra mostanában tökéletesen bevált célpont a kedvenc kertészetem. (itt a kertészetek kicsit máshogy néznek ki mint otthon… nincsenek a jól szituált kertészeti áruházak sem kisebb üzletek, nagy területen, szabadban levő árudák ezek rengeteg növénnyel)

Egy kis séta itt úgy, hogy a kutya nem szól hozzám, kis növénymustra, kikapcsolódás és mehet tovább a nap.

Anyának lenni

Már négy éve.. négy éve annak, hogy megszületett Alíz. Szülőnek, anyának lenni a mai napig szinte felfoghatatlan. Emlékszem amikor a klinikán először mondták a szülés után, hogy “anyuka”… talán még körül is néztem hirtelen, hogy kinek szólnak. :) Igazak Osho szavai, hogy a gyermek születésével megszületik az anya is. A nő létezett de az anya egy új létélmény.

Csoda még mindig, hogy egy kisgyerek nekem mondja, hogy anya ahogy gyerek koromban én mondtam anyunak... aki akkor olyan nagynak és sokkal öregebbnek tűnt számomra és a minden volt... és most fel sem fogom, hogy én is ilyen lehetek a kislányaimnak. Aranyosak, bájosak, imádom őket még okosak is :) Emellett nagyon fárasztóak ezek az évek amíg ilyen kicsik és olykor átfut az agyamon, hogy talán mégis könnyebb gyerek nélkül az élet mert túl az éveken át tartó kimerültségen és nem alváson, az ön és én megvalósítás szikrájának elnyomásán annyi de annyi aggódással jár... olyan sok szörnyűséget hall az ember ami egy gyerekkel megtörténhet... és iszonyat módon félti a sajátjait. Ezt az aggódást nem lehet levetni, a születésüktől a saját halálomig tart majd. De ez a szülők sorsa.

Mégis, mindezek mellett vagy ezekkel együtt anyának lenni fantasztikus. Gyermeket hozni a világra aki aztán majd átölel kicsi karjával és puszil vagy mint Alíz napjában mondja, hogy szeret… Isten áldása.

Tanulom, kutatom  minden nap hogy lehetnék kicsit jobb anya, hogy tudhatnék többet róluk, hogy adhatnék mást, még. Talán van aki azt gondolja anyának született… ha lehet ilyen egyáltalán. Vannak szinte tökéletes szülők… én igyekszem elég jó anyának lenni. Ez pont elég, hogy szeressem, tiszteljem őket – anélkül nem megy – sokszor a saját meggyőződésem, korlátom ellenére szabadságot adok nekik, engedem őket érvényesülni. Igyekszem nem rájuk kényszeríteni dolgokat és remélem csodás felnőtt válik belőlük.

Hálás vagyok. Hihetetlen nagy átalakulást hoztak a gyerekek, olyat adnak amit más képtelen lenne és bár érkezésük előtt sokat hangoztattam, hogy én akkor is csak én maradok… és nem változok… és én magam is létezem majd… ez mind igaz, mégis valamilyen módon újjászületik egy nő legalább is nálam így történt. 

macskán innen macskán túl

Macska tulajdonosok voltunk… 24 órán keresztül. Alíz már jó ideje kéri, szeretne egy háziállatot – leginkább macskát – mi (én) ellenálltunk… ismét kéri… érvelünk miért ne… de úgy szeretné… jó majd gondolkozunk rajta. Végül attól lágyultam el, hogy honvágya van, menne haza, nap mint nap elmondja, hogy emlékszünk otthon a mamáéknál volt kismacskája… és mikor megyünk már…

Rendben, legyen itt is macska. Legalább az ideköti. Az elhatározás megszületett, a terv egyszerű, be kell szerezni egy kis jószágot. A létező két állatkereskedést bejárva azonnal elakadt a lélegzetünk látva a csillagászati árát. Hát ennyit biztosan nem fogunk fizetni érte… Milyen lehetőség van még? Marad a street cat vagyis a szimpla utcáról befogadott macska vagy menhelyről adoptált előzőleg megmentett street cat. Egy kedves európai család épp megválni készült 4-5 hónapos anno befogadott macskájától. Fantasztikus… nézzük meg. Helyes, aranyos, kicsit bolond de hát kölyök még.

Időközben félig szerelembe esés a másik üzletben egy kis perzsával de még idejében észbe kapok, hogy épp a nem létező szabadidőmből igyekszem feláldozni naponta órákat takarításra, macska fésülésre, szem, fül,macska hátsó tisztításra. Eszemnél legyek már, törlöm villámgyorsan a gondolatot is, hogy benti állat kerül hozzánk.

Tehát marad a kis muscat, a másik családtól örökbe fogadható cica. Veszünk tálat, eledelt, játékokat… édesapa egy szép délután megérkezik a macsekkal. Alíz örül, jobban meg van szeppenve mint a macskája aki mindent körül szaglászik, aztán birtokba veszi a lakást. Érkezése után mintegy 4,5 perccel gyorsan élesíti kicsit a körmét a vadi új ülőgarnitúrán és a bőr széken… rohangál a lakásban… bemászik a virágcserepeimbe és kifötri a földet, felugrik az asztal tetejére, az ülőgarnitúráról alig lehet elküldeni, úgy gondolja ott neki helye van és pont… megrágja a virágokat és a többi. Érzem, hogy ez elég hosszú este lesz és az energiám, kedvem, lelkesültségem rohamosan fogy.

Szóval érkezett egy alapvetően neveletlen macska ami még nem is lett volna akkora probléma mert majd itt megtanulja mi mit nem szeretnénk… A probléma, az egyedüli igazán lényeges ami aztán a szakításunkhoz vezetett, hogy nem csak a lakásban pusztított és volt neveletlen hanem a számunkra egyetlen fontos pontban is, a gyerekekkel szembe. Látogatásunkkor megkérdeztem, hogy nagyon fontos tudnom a macska nem karmol és nem harap, igaz? Neeem, soha…. Nos ehhez képest addig el sem jutottak a lányok, hogy egy jó ízűt simogatták volna addig meg pláne nem, hogy más gyerekhez vagy macskához hasonlóan játszanak vele, “nyúzzák”, örömködjenek… A macska aki állítólag soha nem agresszív – csak éppen a legnagyobb kislánynak a családban hisztériás macska pánik rohamai voltak ha csak látta az ajtón keresztül… -  itt aztán érdekes módon kifordult önmagából és a gyerekeimet karmolta és harapta. Láttam félve nyúlnak hozzá ha meg akarták simogatni mert nem tudták mikor kap oda… Mírácska volt a fő ellenség számára. Elfoglalta a kis játszós sátrát és ha be mert menni összekarmolta, ha egy méteres közelségben játszani próbált vele és dumált valamit gagyogva akkor két lábra állva az első lábain a karmokat kimeresztve támadott… többször is amíg el nem üldözte… Ez aztán be is tette a kaput illetve a kis karján levő tíz centis mély karmolás nyoma és fogtam a hordozóját és másnap délután búcsút intettünk neki, visszaküldtem az eredeti családjába.

Szegény Alízom – igaz érezte nem ilyenre vágyott- szomorú volt kicsit. Nem mutatta… de tudom. Én megkönnyebbültem és nem hiányzott a kis zizis macska egyáltalán.

Megígértük, hogy kerítünk helyette másikat. Hogy őszinte legyek talán jobban örülnék ha meggondolná magát és azt mondaná, inkább már nem is vágyom rá…

Körülnéztem ismét az állatkereskedésben, meglátogattam ismét a menhelyet. Kis macska sehol. A történet csúcspontja ma volt azt hiszem amikor is a menhelyet vezető brit hölgy végig mért majd megkérdezte, hogy volt nekem az életemben egyáltalán valamilyen állatom??

Nem is tudtam felháborodjak vagy nevessek… Mondtam, hogy hát persze. A nagyszülőknél nevelt tyúkokat, disznókat, nyulakat kihagyva a saját kutyát szintén volt rengeteg macskánk és határozottan normális anti vérmacskák voltak… Nem szükséges megmagyarázni mint egy macának, hogy tudja kedves… a macskák karmolnak… Csak mert vállalom, hogy nem akarok a lakásomban bent állatot tartani – max. halat – főleg nem szőrét hullató macskákat vagy nyálát csorgató ebeket máris megbélyegezhetnek, hogy tehát nekem nem való az állat… Hmmm…. szeretem én az állatokat de nem a közvetlen életteremben. Talán ez furcsa manapság amikor mindenki megment és fazon kutyákat tart én meg vagyok aki kilóg a sorból…

Szóval a nő angolos udvariassággal egy kérdéssel tudatta, hogy nem való nekem állat, leírt.  Lehet… lehet ezt gondolni is rólam. De macska lesz. Alíz miatt, mert megígértem. Megígértem és annál kevés rosszabb dolgot tudok elképzelni mint amikor a szülő nem tartja az ígéretét.

Hogy itt találunk mégis vagy otthonról hozunk majd kiderül. Talán még az is előfordulhat, hogy a születésnapra találunk egy szerető, barátságos kis kedvencet.

Az idő mértékegysége

Az utóbbi években észrevettük, hogy nem órákban, napokban mérjük az időt hanem sokkal nagyobb léptekben. Ünnepekhez, eseményekhez viszonyítunk. Ha valami két hónap múlva lesz az már szinte itt van, pár héten belül pedig abszolút a kertek alján… Repülnek a napok a hetek, ami régen egy örökkévalóságnak tűnt most fel sem tűnik.

Vártuk a karácsonyt, az új esztendőt, aztán, hogy február végén érkeznek otthonról a barátok. Készültünk, tervezgettünk aztán egyszer csak megérkeztek, itt voltak. Igazoltan voltam tehát távol, kirándultunk sokat, tengerparton, sivatagban és a hegyekben, láttunk delfineket, várakat, oázisokat és kis rom falukat. Sokat sütöttünk, főztünk… együtt voltunk… hamar elrepült az idő.

Emlékül egy kis videó.

A következő várakozásra okot adó esemény pedig Alíz lányunk negyedik születésnapja. Természetesen zsúrral, vendégekkel tortával… :)

Bakancslista

Nem rég séta közben belebotlottam ebbe az autóba és rögtön a Bakancslista című film jutott az eszembe. Nem is tudom miért… Valószínűleg nem vonható párhuzam a történet szereplőinek sorsa és az életbeli tulajdonosok között de mégis van egy kis hasonlóság a felfedezés a kalandvágy megélése… Színessé tenni az életet – a filmben azért, itt a valóságos utazóknak más miért – eljutni azokra a helyekre amik valaha szerepeltek a képzeletbeli listánkon, próbára tenni magunkat, megélni olyan pillanatokat amik aztán csak a mieink amire nem azért vágyunk hogy fotózzuk, posztoljuk, bekeretezzük… valahol mélyebben őrizzük eztán…

Nem tudom kik ők. Ha minden igaz 29 éve úton vannak. Hihetetlen. Van aki erre képtelen lenne. Én szívesen mennék, számomra nem teher az újabb és újabb költözés, országok, városok megismerése. Hogy hová mennék vagy mit élnék meg…? Van néhány dolog a listámon. Mint például visszamenni Skóciába és bebarangolni az egészet vagy eljutni Japánba cseresznyefa virágzáskor… egy olyan hegytetőről élvezni a naplementét ahol előttem a végtelen, nem csinálni semmit csak lenni és befogadni… és akad még néhány pont a napi csodán felül amit nem felejtek el észrevenni, hogy mindennap jelen van az életemben. :)

Mi leszel ha nagy leszel?

…Kérdeztem tegnap Alízt. Esetleg énekesnő? (mostanában rengeteget dalolászik http://alizmira.blogspot.com/2013/02/aliz-eload.html) Elsőszülöttem rám nézett teljesen komolyan majd közölte, hogy nem, én doktor néni leszek.

Hát persze… mondtam, tudom. Hallottam már a szándékról. Nem rég fogta fel igazán azt is csak, hogy az édesapja orvos. Nem beszélnek itthon erről, nem kérdezi (még), hogy mi hogy történik egy kórházban. Mégis az átlagos gyógyítós gyerek szerepjátékon felüli talán a ragaszkodása a dologhoz.

Eldöntheti ilyen kis korban valaki mi szeretne lenni? Talán. Talán mindenkiben kódolva van egy szakma egy önmegvalósítás egy út amin járva a legtöbbet hozza ki magából, amiben a legjobb lehet. Szerencsés az aki megérzi ezt. A másik oldalon maradnak az örök keresők.

Persze négy éves lesz még csak… ki tudja. De ha tényleg vágyik majd erre – és nem szülőnek való megfelelési vágy hajtja – akkor támogatni fogjuk természetesen.

Nem akarjuk még sokkolni a ténnyel, hogy mennyit kell tanulni majd, nem akarjuk elkezdeni a felkészítést, nem kívánjuk semmilyen elhivatottság felé terelni. Nem kell már most sokat tanulnia vagy belelátnia a felnőttek világába. Nem attól lesz majd boldog felnőtt és fog érvényesülni, hogy már kisgyerek korban hajt a cél érdekében.

Hitünk szerint sikeres és boldog felnőtt attól lesz ha tartalmas, boldog a kisgyerek kora, teljes értékű gyermek éveket él.

Emellett persze figyeljük miben a legjobb éppen…miben támogassuk.. így aztán van itthon játék orvosos táska éppúgy mint játék mikrofon… :)

én kis kertem II.

Két hónapja, hogy lelkesen posztoltam palántázásom menetét… (http://beronic.blogspot.com/2012/11/en-kis-kertem.html) Nos, közben locsoltam, ápolgattam, karóztam, és pár napon belül leszedhetjük az első saját termést.

Közben nyílnak a petúniák és papírvirágok, a hibiszkusz a kertben és a rózsabokrok persze. Érik a törpemandarin a lime és a szőlő is a helyére került azóta, beástuk a földbe és a banán és hozza egyik levelet a másik után.

Kertészkedni jó, kikapcsol, engem legalább is. Reggel a kávésbögrémmel a kezemben végig nézegetni mi történik a kertben, melyik hozott új levelet, virágot, termést.

Egyszer majd… egyszer szeretnék egy igazi dimbes - dombos mediterrán kertet. Lugassal, kis séta ösvényekkel, bokrokkal, levendulával, kerti paddal… és már csak a könyv hiányzik. :)