Vonzunk vagy taszítunk

Nem véletlen talán, hogy olykor kapunk egy egy virtuális pofont az élettől. Történnek olyan események amelyekre azt mondjuk ez nem lehet igaz, nem történhetett meg... Miért?  Ezek a pofonok - melyeket nevelési célzatnak gondolunk esetleg de valójában azt hiszem tapasztalat szerzések a maguk megfelelő helyén és idejében - aztán vagy célt érnek vagy sem és van, hogy azt mondjuk most elég, ez igazán érthetetlen, hol a belefektetett rengeteg energia, pozitív gondolat, sikeresnek kellett volna lennem és mégsem.

A felismeréshez, a változtatáshoz szükséges egy meghökkentő esemény vagy akkora csalódások amelyektől padlóra kerülünk és egy idő után ha van miből összerakni magunkat egy megújult emberként állunk fel.

Hogy mi történt, miért nem hullanak az ölünkbe az élet lehetőségei csak úgy (ahogy azt gondoljuk másnak igen) miért kell nekünk annyit küzdeni amennyit, az látszólag megfejthetetlen. Vagy mégsem.

Mert azt hiszem így van rendjén. Az életben - ha tetszik amit a tükör mutat ha nem - rend van. Ahogy Márai mondja: "...Mindenben rend van. A dolgok eljutnak hozzánk akkor is ha ujjunkat sem mozdítjuk, s rend van abban is, hogy időnként mozdítjuk ujjunkat vagy lelkünket a célból, hogy a dolgok eljussanak hozzánk, mi eljussunk bizonyos helyzetekhez, emberekhez, gondolatokhoz, melyekhez személy szerint elodázhatatlan közünk van. Mindenben rend van."

Gondolhatjuk, hihetjük - talán még így is van - hogy meg van írva minden ami velünk történik, hogy választott sorssal érkeztünk amiben a történések a maguk rendje módja szerint bekövetkeznek. 

A választott sorsot, előprogramozott életet mégsem konkrét események láncolataként kell elképzeljük úgy érzem. Minden bekövetkezett esemény egy lehetőség megtapasztalni akik vagyunk, akinek elképzeltük, megteremtettük magunkat tegnap, a múltban.

Ha ma nem tetszik amiként létezem úgy csak magamon áll, hogy megváltoztatom vagy sem.
Ez persze mégsem annyira egyszerű vagyis az de felfogni, elkezdeni máshogy élni, magát a döntést meghozni, hogy veszítsünk el a kontrollból, a gondolkodásból, az állandó hátra és előre tekingetésből, az eszünkből és éljünk, érzéseink által a jelenben, ne ragaszkodjunk dolgokhoz, emberekhez, sérelmekhez, semmihez. Döntsük el mi szeretnénk lenni... ez egy új fajta életet kíván és kínál.

Mostanában néhány esemény furcsa fordulatot vett az életünkben. Másra számítottunk.... Ha kívülről nézem magunkat talán ez volt a gond, elvártuk bizonyos dolgok bekövetkezését holott talán nem rezegtünk együtt velük. Mert nem csak átvitt értelemben hanem valóban minden rezeg, az ember is, sőt. A külső behatások megélése nagyon is hatással van a rezgésünkre és innen kezdve aztán arra amiben hinni tudok, amire képes vagyok a figyelmem irányítani, amibe a hitem tudom vetni.

Talán nem rezonáltunk együtt, nem kevesebbek voltunk vagy éretlenek, esetleg nem is vettük észre, hogy igazi valónkban másnak teremtettük meg önmagunkat.

Néhány esemény máshogy történik mint ésszel gondoltuk. Esetleg nem vettük észre, hogy mást gondoltunk ésszel és mást léteztünk. Ez nyakatekertnek tűnhet de mégsem annyira.

Mi lehet amögött ha nem az elvárt események jelennek meg az életünkben. Talán valóban létezik egy nagy "könyv" egy rendezési terv, abban aztán benne van minden aminek csak jönnie kell. Csak hit kérdése valaki el tudja-e ezt fogadni.
Aztán egyszer csak találkozunk eszmékkel, hogy hogy gondolkodjunk pozitívan, vonzzunk eseményeket az életünkbe. Ez az utóbbi években (pedig nem új keletű) különösen népszerű és propagált könyvekben, filmen, előadás sorozatokon. Működik is.... ha a legfontosabb alapkövét nem felejtjük ki.

Jó pár évvel ezelőtt történt meg velem életem egyik meghatározó eseménye. Látszólag egy semmiség.... Csak akkori önmagamnak köszönhető, hogy jelen voltam a pillanatban és aztán meghatározó élményemmé vált. Még a család előtti időkben, férj, társ nélkül, keresgélve a világban autóztam egy őszi napon. Egy hídon áthaladva egészen relaxáltan csak ott voltam a jelenben, elvoltam a problémámmal, nem rágódtam rajta csak elvoltunk ő meg én. Nem csináltam semmi, mondhatni csak bambultam vagy benne voltam a flowban szimplán a legjobb értelemben léteztem. Nem terveztem nem szőttem álmokat nem sírtam vissza semmit nem vádoltam senkit és semmit.... Csak jelen voltam, a MOSTban. Ekkor talált meg a legfurább, legjobb érzés. Mintha egyszerre jött volna kívülről és belülről, magamból. Talán azért tűnhetett úgy, hogy kívülről mert önmagam azon része nyilvánult meg amellyel addig ritkán tartottam kapcsolatot... szinte idegennek hatott.
Az érzés pedig az volt, hogy szerelmes vagyok. :) Az az igazi szerelem érzés, a felszabadult, amikor minden és mindenki szép. Boldogság. Mosoly. Nyugalom.
Megérkeztem a barátnőmhöz és elmeséltem, hogy nem tudom mi ez.... de szerelmes vagyok. Kibe? Jött a kérdés. Azt nem tudom de jönni fog az életembe, megérkezik, érzem.

Olyan egyszerű volt. Nem volt még akkor a köztudatban vonzás törvénye sem titok sem egyéb ülj le, mantrázz, gondolj tudatosan sok pénzre, nagyobb házra, új férjre... semmi ilyen. Ezekkel sokkal később találkoztam. (A Titok című könyvet beszereztem amúgy... de valamiért egy sort sem sikerült belőle elolvasnom évek alatt :))
Nem is tudtam, hogy megtapasztaltam amiről aztán könyvekben is olvastam és meg kellett értsem.
Tudatosan gondolni, mantrázni, elképzelni, vonzani dolgokat jó... de nem elégséges. Bekövetkezhet, hogy működik vagy sem. Megjelenik az életünkben vagy sem.
Ami alááshatja a sikerességünket az pont a tudat alatt van. Én is kértem, immagináltam, azt gondoltam hiszek is benne. Csak éppen nem voltam az aminek lenni kellett volna.
A lényem, rezgésem mást közvetített és vonzott magam felé. Egy félét gondolni és másfajtát érezni nem lehet. Vagyis lehet csak abból nem születik semmi.

A vonzás törvényével, pozitív programozással csupán egyetlen gond van, ami miatt nem működhet. Ha magunk másként létezünk. Tudatos döntésekkel nem fogjuk tudni átírni legmélyebb önvalónkat, a hit rendszerünket, hiedelmeinket. Ezek annyira a részünkké váltak, hogy formálni őket igenis kemény és hosszadalmas munka, idő, és főleg önismeret kérdése. Hiába immaginálom naponta órák hosszat, hogy gazdag, sikeres, elégedett ember vagyok ha a program bennem az, hogy a pénz nem jön könnyen, nehéz megkeresni, legbiztosabb ha beérem az életemben ennyivel és nem többel.

Egy következő lépcső a tanításokban amikor azt mondják mondd ki amit akarsz. Ha kimondod azzal már sokat tettél a megvalósulásért. Valóban többet... a semminél. Amit mondunk azt mondjuk, amit gondolunk azt gondoljuk, amit csinálunk azt csináljuk... az ebből szerzett tapasztalatok aztán ismét gazdagítják a hit rendszerünket... de amit érzünk azt létezzük.

Furcsa, talán elképzelhetetlen de megvalósítható, ne a cselekvés legyen az első hanem a létezés. Ne csináld, létezd amit szeretnél. Nem az realizálódik az életünkben amire gondolunk hanem amik ténylegesen vagyunk.

Tanulni lehet másoktól, előttünk járó emberektől akik hitelesek számunkra. Olvasni, meditálni, meghallgatni másokat akkor is ha éppen tükröt mutatnak. Az önismeret gyakorlása hosszadalmas, sokszor fájdalmas munka de a legkifizetődőbb. Változtathatunk egyéb szokásainkon is, több mozgással, egészségesebb étrenddel ami aztán egészségesebb testet eredményez.
Amikor jógázni kezdtem szinte magától átalakult az étkezésem, teljesen más dolgokat kívánt a szervezetem mint előtte és bizonyos ételeket teljesen elhagytam. A test és lélek együtt fejlődnek.

Megtanultam, hogy legyek mindig nyitott és befogadó. Egy idő után éreztem mi az ami hasznos számomra mi nem. Legyek hálás. Hálás mindenért. Egyre több apró dologért is ezzel egyre több boldogtalanságot száműzve.
Teremtsek az életemben a birtoklás érzéséből, nem a hiány állapotából. Amíg valaminek a hiányát érezzük és abban létezünk addig hiába próbálunk szép szavakkal más jövőt invitálni az életünkbe, a hiányt erősítjük tovább. Váljunk mássá, azzá amire vágyunk és bekövetkezik. Ha pedig valamivé nem szeretnénk válni hát ne időzzünk abban a szerepben, ne rezegjünk benne, ne adjunk ne energiát amivel meghívjuk az életünkbe.

Tanulom ezeket még mind... És közben változom, változtatok sok mindenen, kívül és belül.
Nem is árt... hiszen holnaptól egy új időszámítás kezdődik. :)

Külföldön élve

Van, hogy még mindig utolérnek (minket) érzések, események, megjegyzések, javaslatok, "na én aztán nem élnék itt, ott..." típusú kinyilatkoztatások és a legvelősebb is újra és újra előkerül, miszerint a tettel, hogy elhagytuk a földünket azt bizonyítjuk, hogy bennünk szikrányi hazaszeretet sincs és aki igazán magyar, még magyarabb az bizony otthon marad....

Van, hogy még mindig belefutok többször megfejtett emberi játszmákba melyek a saját közegemben meg sem érintenének, be sem lépnének az életembe de külföldön élve több dolgot beenged az ember  és többet megenged másnak... Mert talán úgy érezzük rá vagyunk szorulva másokra mert azt akarjuk érezni "egy ívásúak" vagyunk... pedig könnyen lehet nem is.

Hogy hol élünk az a mi választásunk, így döntöttünk. Nem bíztatunk másokat, nem sajnálunk le nem ítélünk meg megint másokat akik maradnak vagy másfelé indulnak. Elfogadók vagyunk és nem várunk el többet. Ha nem így történik igazából az sem érint.

Az idegenben lét egy szinte teljesen más élet. Látszólag ugyanazt tesszük mint ha otthon lennénk, munka, háztartás, gyermek nevelés, óvoda, iskola.... De valójában olyan képességeket és energiákat is mozgósítani kell amelyekre addig esetleg nem volt szükségünk vagy csak lusták voltunk, kényelmesek, megoldottuk máshogy a dolgainkat...

Elindulni, a lábunkat megvetni egy idegen földön először is extra alkalmazkodó képességet kíván. (Most nem azon "szerencsésekről" beszélek akik megérkeztek egy instant "jóba"és éppen csak fel kellett venni a legalapvetőbb helyi szokásokat)
Landolni egy angol kisváros tipikus sorházának bérelt szobájába, berendezkedni, munkába indulni, komfort zónánk legszélső peremén mozogva, nyelvet még nem tökéletesen beszélve, helyi szokásokról mit sem tudva de magunkban bízva tenni a dolgunk... ellátni pár hónapos gyermeket vad idegen környezetben, extrém helyzetekben feltalálni magunkat, otthont teremteni a semmiből...  ez is egy fajta kezdet.
Panaszkodásra nem adnám a fejem véletlenül sem. Olykor nosztalgiával gondolok vissza azokra az időkre, nehéz volt, nem volt nagy autónk (kicsi sem) sem pazar házunk sem annyi minden egyebünk... és mégis tökéletesen rendben voltunk, a vágyaink, a céljaink az értékeink.

Kívánatos alázatosnak lenni. Nem alázatoskodni, azaz álcázni a dölyfösséget vagy büszkeséget hanem valóban nyitottan, szelíden, állhatatosan viselkedni, tanulni másoktól, tanulni magunkról, az életről. Érdemes ezeket a tulajdonságokat magunkra ölteni mint egy ruhát és viselni amely aztán látható lesz más számára is és ez befolyásolni fogja emberi kapcsolatainkat, létérzésünket.
Az alázat kitágítja világunkat, egyre több minden érkezik az életünkbe, egyre több minőségi kapcsolat és egyre több mindent vagyunk képesek befogadni. A büszke embernek igen apró a világa, büszkesége, kevélysége bezárja az ego szűk közegébe.  Ha kinyílik a szemünk másokra és figyelünk rájuk akkor egyre tágul a kör amiben élünk.
Alázat kell ahhoz is, hogy természetes módon fogadjuk a dicsérő szavakat, a sikereket, a sors ajándékait.
Hasznos mindenkinek megvizsgálni magában ennek a tulajdonságnak a meglétét ha költözésre adja a fejét.

Emberi kapcsolataink. Nehezen átláthatók és megérthetőek sokszor... Egyrészt hiába hiányoznak otthon maradt barátok, vállalni, tudni kell, hogy a barátság egy törékeny dolog és egyáltalán nem biztos, hogy kiállja az idő és távolság próbáját. Vagyis ez az igazi nagy szűrő mert aki ezek után fenn marad - az a kevéske - ők a barátok. Akiket érdekled, keresnek és lehettek a világ két különböző pontján akkor is tudtok egymásról. De ritka...
Barátokat lelni nem egyszerű. Természetes módon első körben az azonos nyelvű ismerősökkel igyekszik az ember kialakítani jó viszonyt, minőségi kapcsolatot. Évek alatt rá kellett jöjjek, hogy a közös nyelv egyáltalán nem elégséges alap ehhez. Akivel otthon sem lennénk barátok velük bárhol máshol a világban miért is? A tanuló pénzt kifizettem és lassan a leckét is elsajátítom...
Akivel nincs közös nyelv sem kulturális gyökerek velük még nehezebb de persze nem lehetetlen. Kicsit feloldhatatlan a helyzet, ez is csak egy alap nehézség amivel meg kell birkózni.
Manapság már megtudom érteni azokat a különcnek titulált családokat akik kimaradnak a helyi kolónia társasági életéből.

A gyermekek kapcsolatai kicsit vagy akár sokkal könnyebben alakulnak. Szívesen játszanak az anyanyelvükön de pont ilyen szívesen egy alig beszélt idegen nyelven is. Az iskolában, óvodában szívják magukba és amíg mi túlóvnánk őket, azon gondolkoznánk, hogy esetleg nem lesz még játszó pajtásnak megfelelő a másik gyerek - magunkból kiindulva inkább keressünk neki a saját anyanyelvén valakit - addigra ők rég játszanak, figyelnek, tanulnak egymástól, átlépve minden szűkös korlátunkat. Mostanra már (inkább) preferálom az idegen nyelvű barátot a lányok mellé.

Idővel a honvágy is átalakulhat. Egyre hosszabb idő után jelentkezik, kezdetben hat hét is egy örökkévalóság, később eltelhet egy egy év is mire megjelenik. Nem is gondoltuk mennyi minden hiányozhat. Majd évek után azt vesszük észre, hogy ha haza megyünk innen hiányzik egy darab, itt Angliából, Angliában máshová vágytunk.... Örökös honvágy....

Van, hogy még mindig megérintenek dolgok, emberek, mondatok... de egyre kevésbé. Külföldön élni egy vállalás, nem könnyű vállalás. Mi választottuk, szinte mindegy már, hogy miért de hálás vagyok a sorsnak, hogy annak idején ez az egy ajtó maradt nyitva számunkra.
Sokat megtanultam, megtanultunk magunkról, az emberekről, a világról. Folyton úton vagyok azóta is ha nem is mérhető olykor mérföldben vagy kilométerben az utazásom...

Wake me up!

Azt mondja Osho: Reggel kezdd úgy a napot, hogy nagy lelkesedéssel kelsz fel, azzal az elhatározással, hogy ma igazán nagy örömmel fogsz élni - és azután kezdj el nagy örömmel élni... Minden reggel nagy elszántsággal, bizonyossággal, tisztasággal kelj, azzal az önmagadnak tett ígérettel, hogy a mai nap mérhetetlenül csodálatos lesz, és te mérhetetlenül át fogod élni. 

Olvastam ezt már régebben is. Amikor egyik lélekmegmentő könyvet faltam a másik után, amikor rengeteg időm volt olvasni, amikor még napi 8-9 vagy még több órát aludtam, reggel jógával, meditációval indítottam a napot a magam ritmusában. Persze akkor is megvoltak a "problémáim" és megoldandó feladataim.

Nagyobb kihívást jelent manapság megvalósítani, sokkal kevesebb alvással kisgyerekek körüli teendőkkel, reggeli feszített időbeosztással, iskolába sietéssel...De a véletlenekben nem hiszek, tehát most kellett ezzel ismét találkoznom.És igazából be kell vallani igaza van öreg Osho mesternek. Ez itt az igazi szabad akarat. Döntsük el, hogyan akarunk élni, létezni, elkezdeni egy napot. Senki nem szól bele, senki nem teszi jobbá sem rosszabbá. 

6.OO ébreszt a telefon. Persze nem szükséges mert már 1 órával előtte megtette mindezt a kis 2 éves lányom. 6 óra fel kell kelni... Indulj már, fáj itt és ott... ahogy elmegyek a tükör előtt vagyok olyan bátor, hogy belenézek... megállapítom magamban, csöppet mintha fényemet vesztettem volna...Szinte látom magam kívülről mintha csak egy film peregne, reggeli rutin közben 5 percenként a faliórára pillantás, még egy habos kávé vagy legalább pár korty belefér....

Stop. Eszembe jut ismét. Ki fogja magát helyettem jól érezni a bőrében? Ki fog helyettem jól, örömmel élni, elkezdeni egy újabb lehetőségekkel teli napot? Talán megtehetném én magam. Ha már úgy is csak döntés kérdése, akár ki is próbálhatom.

Pont annyi energiát kíván mint rosszul érezni magam vagy inkább sokkal kevesebbet mert a negatív kör csak fogyasztja a meglévő forrásokat is. Lehet, hogy nem fog menni elsőre, lehet, hogy nem fog menni maradéktalanul... de el kell csak kezdeni talán. 

Tehát ébresztő! 

Autóba beszállás, indul a zene, Alíz megjegyzi, ez egy nőcis zene, nevet a szeme, tetszik neki.