Tegnap a két kislányom az apjuk ölében és Alíz aranyosan mondja, hogy boldog szülinapot anyák napját. Persze még fogalma sincs mi is ez a nap. Azt érti, hogy van karácsony, van szülinap, a mikulás is szokott jönni, talán a névnap is kezd kevésbé ködös lenni… de ez az ünnep ismeretlen számára. Nem is baj. Nem az ünnep a fontos, nem a nap, AZ a nap, hogy akkor aztán piedesztálra emeljék az édesanyákat és királynőként ünnepeljék egy fél napon, fél órán át. És nem is a gyerekeknek kell ezt csak és elsősorban…
Szóval tegnap reggel sugárzó arccal (mert mondva volt, hogy ma ünneplünk) Alíz mondta a legkézenfekvőbbet, boldog szülinapot. Valahol Amerikában még a század elején, a húszas években egy munkásosztálybeli nő küzdött foggal körömmel azért, hogy elismerjék a nőket, megünnepeljék legyen ez egy társadalmilag jegyzett nap. Nem ismerem az indítékait, nem is érdekel különösebben… persze mára ő is meglepődne micsoda biznisz day lett ez a mothers day… virágárúsok ezrei, csecsebecse és gagyiárúsok ezrei készülnek, hogy most lesz egy kis extra profit végre… Ha látná gondolom átgondolná a törekvéseit, hogy tényleg akar-e ilyen piros betűs ünnepnapot ebből a napból.
Emellett nem új kitalálmány teljesen mert már az ókori görögök is ünnepelték az édesanyákat így tavasszal, együtt vallási ünnepekkel.
Hogy kell-e így, programozottan ünnepelni…? Talán egy apró gesztust megér, igen. Kimondani, hogy az édesanyáknak van egy napjuk, hogy (aki nem tudná) érdemelnek virágot vagy egy szép rajzot a gyermektől és a napin kívül plussz puszikat, hogy igen, sokat tesznek a családért és nem csak a konyhában hanem úgy általában a háttérben, ha minden jól megy akkor a család motorja az anya és lelke és szemetesládája, és szíve és puha melege és sokszor a családi játékszabályok betartatója is. De így szerethetők.
Anyák napja… ez olyan általános megfogalmazás, olyan amibe mindenki belesimulhat aki nem érdemli az is és nem tud, kiszorul aki viszont érdemei szerint oda tartozna. Anyává válni egy embernek elhatározás kérdése, az anyaság egy új létállapot a vele járó szépséggel, fáradtsággal, munkával, teherrel (vagy mondhatnám tereh-nek is ősi szavunkat használva ami gyönyörűséget jelent), Vállalás, nem ösztönös dolog mint az állatvilágban.
Azok az anyák akik szívvel és lélekkel fogadták be a gyermeket aki őt választotta - és tudja, hogy nemes a feladata mert megőrzésre kapott egy lelket, felelős érte mert ő kicsi ét védtelen és a világról semmit nem tud és ezért kiválasztotta őt, az anyát magának, hogy nevelje fel emberi évek számában olyan időssé amikor majd gondoskodni fog magáról és elkezdi megvalósítani az álmait amivel született – érdemesek az ünneplésre, nem egy nap hanem bármely nap az évből. Akik bármi más motivációból vállaltak, aztán nem szeretetteljes légkörben őrzik meg a bárányukat de ezen a napon fennhangon ünnepeltetik magukat… nos őket nem minősíteném. Viszont szólni lehetne azokról az apukákról akik anya helyett hordozzák az életben ezt a minőséget. Kényszerűségből mert az anya elhagyta esetleg a családot vagy meghalt, ők is szót és elismerést érdemelnek… sőt duplát hiszen dupla szerepet töltenek be.
Hogy én milyen anyának tartom magam? Elég jónak. Ez a pszichológiában egy fogalom. Mindig azt mondjuk, a pszichológia azt mondja nem kell túl jó szülőnek lenni, nem kell kiválónak lenni, nem is lehetsz… az gyanús ha valaki annyira tökéletes, maga a megtestesült szentség… ilyen nincs. Legyél elég jó és azzal megadsz mindent amire szüksége van a gyermekednek.
Nem mondom, lenne miben változnom. Olykor több türelmem kellene, hogy legyen, több időm, több ez és az… Este amikor alszanak a lányok nézem őket és hálás vagyok amiért engem választottak, ilyenkor letisztul, hogy nem rossz akar lenni dackorszakos gyermekem csak több figyelemre vágyik, szeretem őket és órákon át nézném ahogy békésen alszanak és ilyenkor eszembe jut egy idézet:
“Ha elölről kezdhetném a gyermeknevelést,
fenyegetés helyett festegetésre használnám a kezemet.
Példálózás helyett példát mutatnék.
Nem siettetném a gyereket, hanem hozzá sietnék.
Nem a nagyokost játszanám, hanem okosan játszanék.
Komolykodás helyett komolyan venném a vidámságot.
Kirándulnék, sárkányt eregetnék,
Réten kószálnék, bámulnám a csillagokat.
A civakodás helyett a babusgatásra összpontosítanék.
Nem erőszakoskodnék a gyerekkel, hanem a lelkét erősíteném.
Előbb az önbizalmát építeném, azután a házamat.
Kevesebbet beszélnék a hatalom szeretetéről
és többet a szeretet hatalmáról.”
(Diane Loomans)
De mindezek mellett tudatosan vállaltam őket és igyekszem minél jobb anyukájuknak lenni.
Az, hogy anya lettem egy áprilisi napon vált-e valóra? Nem hiszem, csak fizikailag. Egyrészt az volt már az első szívdobbanás hallgatásakor ugyanúgy féltettem mint most 3 évvel később, ugyanúgy szerettem ismeretlenül is mint most. Másrészt a mai napig néha csodálkozom amikor szólít Alíz, hogy ANYA ANYA… Anyává talán érni kell, évek alatt.
Mindezekkel a gondolatokkal együtt és minden egyéb pátosz mellőzésével csak annyi végezetül, hogy végtelenül áldottnak érzem magam, hogy megélhetem az életemben az anyaságot.
Már csak egy kép marad a végére, amikor anyává vált az anyám és amikor magam is pár évtizeddel később pont úgy tartottam egy kis pólyás csecsemőt a karomban ahogy anno ő engem és anya lettem.
“Boldog Anya napot”- mondja Alíz. Lassan kezdem megszokni, hogy engem is köszöntenek nem csak én, felfogni az anyai létet. Vártam rá… terveztem… szerettem volna… Ahogy egy kisgyerek sürgeti a napokat, hogy felnőtt legyen már.
