Mint ágtól a levél

Alízzal gyakoroljuk az elválást, a leválást. Köznapi – általam utált – szóval “beszoktatás” folyik az óvodába. Ez a szó annyira lelketlen, személytelen úgy érzem, mintha valami fajta erőszakot követnénk el és különben is nem is egy kis gyerekről beszélnénk hanem ki tudja…

A lényeg, hogy gyakoroljuk első szülöttemmel az elválást. Ha jól érzem féltem ettől az időszaktól a születése percétől kezdve.

Világosan emlékszem amikor még édes terhemmel, Alízommal, nagy hassal ültem egy kis angliai szobában ahol egy hónapig laktunk… simogattam a hasam és azt mondtam neki ne is gyere ki soha, maradj bent, maradj az én kisbabám, mi ketten együtt leszünk ez így a legcsodásabb…

Rá pár hétre persze kibújt és a születéssel már meg is kezdődött az elválás. Most érkeztünk el a következő lépcsőhöz, imádott gyermekemet mások gondjára is bízom, hogy figyeljék, neveljék, szeressék.

Az óvoda első hete elég nehéz volt, ugyan sokat ott voltam aztán próbáltam kicsit eltávolodni, volt pityergés és perceket visszaszámoló óranézés, hogy mikor mehetek érte. Ezekben a napokban sokat gondolkoztam, hogy valóban szükséges-e az óvoda intézménye, kell-e ez nekünk.

Van aki már sokkal előbb elkezdi közösségbe járatni a gyermekét van aki nem találja előnyösnek és jóval később csak. Ha kognitívan nézem a dolgot akkor igen kell, mert közösségben van, mert fejlődik, találkozik más gyermekekkel. Érzelmileg engem is ugyanúgy megvisel mint őt. Féltem, hogy hogyan bánnak vele, hogy érzi magát, ugye nem magányos és nincs egyedül, hogy szeretik-e a gyerekek mert tudom, hogy szeretné nagyon, hogy a gondozók hogyan bánnak vele…

Szóval sokat gondolkoztam, kell-e ez. De mivel szeretem a gyermekem tudom, hogy feladataim és kötelességeim vannak. Megvédem őt a veszélytől, enni, inni adok neki, ruhát veszek, cipőt, ha ölelésre vágyik kitárom a karom, ha puszira már adom is, ha melegségre akkor összebújok vele a takaró alatt. Olvasok neki meséket tündérekről, királylányokról és a világról, kirándulunk mutatunk neki ezer és ezer érdekes helyet, kipróbálhat mindent ami nem veszélyes rá nézve és támogatjuk.

És ez itt a lényeg. Szülőként a kötelességem óvni, táplálni, megadni neki mindent de kötelességem az is, hogy új ismeretekhez juttassam, hogy új ingerek érhessék mert ezáltal fejlődik. Az óvás és féltés nem elég, pont annyi teret kell engedni és forszírozni az új dolgoknak is… mint például az óvoda.

Közben nézem, hogy most rakták pólyába szinte tegnap és ma már ovis… de ez a szülők sorsa, támogatni őket az útjukon. Mindenesetre nagyon büszke vagyok a kis nagylányomra. :)