Vagyok aki vagyok

Vannak rosszabb napok. Van amikor a szülő vagyis akar én, az anya nem a példaértékű, könyvekben unásig hajtogatott, józan ésszel felfogott, álomból felriasztva is tökéletesen megfelelve előadott, utánozni való formát hozza. Az összes baba-mama enciklopédia,  vagy ön jelölt iróva avanzsált szuper dada nem tanított annyit mint ma a négy éves lányom egyetlen mondattal.

Nem volt ma igazan jó napunk. Az igényeink, lehetőségeink, szükséges teendőink csak nem akartak szinkronba kerülni. Így aztán mi sem. Késő délután, mikor haza értünk kissé elcsigázottan meg mindig nem sikerült ráhangolódni a valós szükségleteikre a gyerekeknek. Én gondolhattam, hogy aktív játékra vágyik, építésre míg valójában a csendes semmit tevés, korai vacsora és pihenés volt leginkább a szükséglete.

Én mondtam valamit, ő mondott... jött a jól ismert dulifuli viselkedés. Jól ismert de nem mindig jól kezelt... Ne viselkedj bután... mondat...
- Te azt mondod, hogy én buta vagyok - rója fel nekem.
- Dehogy mondok ilyet, nagyon okos vagy, csak olykor bután viselkedsz pedig nem vagy az!
- De azt mondod...
- Nem mondom....
Próbálja nekem elmagyarázni, hogy rosszul esnek neki dolgok... ha nem látnám. Rám néz és azt mondja, de hát anya ÉN CSAK VAGYOK AKI VAGYOK!

Megdöbbenek. Milyen bölcs vagy kislányom. A jövőben sokkal jobban megválogatom a szavaimat. Törekedtem rá eddig is de talán mégsem figyeltem eléggé.

Majd vacsorát készítek. Levágom a kenyér héjat...
- Levágod nekem? Tudod, hogy nem szeretem?
- Igen tudom, mert ismerlek...

És közben azon gondolkodom, hogy vajon tényleg így van... ? Talán igen, csak olykor többet várok el mint amit magam is adni tudok... A gyerekek pedig tanítanak a maguk őszinte módján amiért hálás vagyok mert nekik is lehet igazuk... sőt ők maguk annyira igazak. 

Anyák napjára

“Boldog Anya napot”- mondja Alíz. Lassan kezdem megszokni, hogy engem is köszöntenek nem csak én, felfogni az anyai létet. Vártam rá… terveztem… szerettem volna… Ahogy egy kisgyerek sürgeti a napokat, hogy felnőtt legyen már.

Most mégis… Lennék ismét fürtös hajú hátul kötős… anyám emeljen magasba és ringasson… legyen számomra ismét a minden és a világ…ülni csak az ölében vagy nevetve játszani kimerülésig. Lennék gondtalan gyermek aki járja a nagyszülők kertjét, mosatlanul enném ismét a szőlőt a sor végén, nézném a nagymamámmal a növekvő palántákat és rajzolnék ismét a sátor párás oldalára, kis nyulat simogatnék és megkeresném az őzeket ismét a kert végén a kis erdőben. Aludnék amikor csak lehet a nagyszüleimnél a bemelegített paplan alatt a hideg szobában és boldoggá tenne az is, hogy kukorica csuhéból kutat építek.
Hinném, hogy minden nap a játékról szól és rólam. Vigyenek az ódivatú nagy kerekű biciklin ismét az óvodába és menjünk minden évben pár napra családostul a Balatonra az sem baj,
hogy a nyaraló önellátó és a partra fél órás a séta… legalább útba ejthető a fagyis ahol gyerekkorom vaníliáját főzték és ami azóta rég eltűnt.
Szánkóznék ismét sötétedésig majd bicikliznék elengedett kormánnyal… hiszen már olyan nagy vagyok…

Felnőtté értem és önálló életet tervezek, mennyasszony vagyok majd feleség… és anya vagyok magam is, anya. Hogy milyen majd kiderül de mindent igyekszem megmutatni és adni amit csak kaptam amiből lettem.

Köszönöm Anyu! <3 És köszönöm Mama! <3

macskán innen macskán túl

Macska tulajdonosok voltunk… 24 órán keresztül. Alíz már jó ideje kéri, szeretne egy háziállatot – leginkább macskát – mi (én) ellenálltunk… ismét kéri… érvelünk miért ne… de úgy szeretné… jó majd gondolkozunk rajta. Végül attól lágyultam el, hogy honvágya van, menne haza, nap mint nap elmondja, hogy emlékszünk otthon a mamáéknál volt kismacskája… és mikor megyünk már…

Rendben, legyen itt is macska. Legalább az ideköti. Az elhatározás megszületett, a terv egyszerű, be kell szerezni egy kis jószágot. A létező két állatkereskedést bejárva azonnal elakadt a lélegzetünk látva a csillagászati árát. Hát ennyit biztosan nem fogunk fizetni érte… Milyen lehetőség van még? Marad a street cat vagyis a szimpla utcáról befogadott macska vagy menhelyről adoptált előzőleg megmentett street cat. Egy kedves európai család épp megválni készült 4-5 hónapos anno befogadott macskájától. Fantasztikus… nézzük meg. Helyes, aranyos, kicsit bolond de hát kölyök még.

Időközben félig szerelembe esés a másik üzletben egy kis perzsával de még idejében észbe kapok, hogy épp a nem létező szabadidőmből igyekszem feláldozni naponta órákat takarításra, macska fésülésre, szem, fül,macska hátsó tisztításra. Eszemnél legyek már, törlöm villámgyorsan a gondolatot is, hogy benti állat kerül hozzánk.

Tehát marad a kis muscat, a másik családtól örökbe fogadható cica. Veszünk tálat, eledelt, játékokat… édesapa egy szép délután megérkezik a macsekkal. Alíz örül, jobban meg van szeppenve mint a macskája aki mindent körül szaglászik, aztán birtokba veszi a lakást. Érkezése után mintegy 4,5 perccel gyorsan élesíti kicsit a körmét a vadi új ülőgarnitúrán és a bőr széken… rohangál a lakásban… bemászik a virágcserepeimbe és kifötri a földet, felugrik az asztal tetejére, az ülőgarnitúráról alig lehet elküldeni, úgy gondolja ott neki helye van és pont… megrágja a virágokat és a többi. Érzem, hogy ez elég hosszú este lesz és az energiám, kedvem, lelkesültségem rohamosan fogy.

Szóval érkezett egy alapvetően neveletlen macska ami még nem is lett volna akkora probléma mert majd itt megtanulja mi mit nem szeretnénk… A probléma, az egyedüli igazán lényeges ami aztán a szakításunkhoz vezetett, hogy nem csak a lakásban pusztított és volt neveletlen hanem a számunkra egyetlen fontos pontban is, a gyerekekkel szembe. Látogatásunkkor megkérdeztem, hogy nagyon fontos tudnom a macska nem karmol és nem harap, igaz? Neeem, soha…. Nos ehhez képest addig el sem jutottak a lányok, hogy egy jó ízűt simogatták volna addig meg pláne nem, hogy más gyerekhez vagy macskához hasonlóan játszanak vele, “nyúzzák”, örömködjenek… A macska aki állítólag soha nem agresszív – csak éppen a legnagyobb kislánynak a családban hisztériás macska pánik rohamai voltak ha csak látta az ajtón keresztül… -  itt aztán érdekes módon kifordult önmagából és a gyerekeimet karmolta és harapta. Láttam félve nyúlnak hozzá ha meg akarták simogatni mert nem tudták mikor kap oda… Mírácska volt a fő ellenség számára. Elfoglalta a kis játszós sátrát és ha be mert menni összekarmolta, ha egy méteres közelségben játszani próbált vele és dumált valamit gagyogva akkor két lábra állva az első lábain a karmokat kimeresztve támadott… többször is amíg el nem üldözte… Ez aztán be is tette a kaput illetve a kis karján levő tíz centis mély karmolás nyoma és fogtam a hordozóját és másnap délután búcsút intettünk neki, visszaküldtem az eredeti családjába.

Szegény Alízom – igaz érezte nem ilyenre vágyott- szomorú volt kicsit. Nem mutatta… de tudom. Én megkönnyebbültem és nem hiányzott a kis zizis macska egyáltalán.

Megígértük, hogy kerítünk helyette másikat. Hogy őszinte legyek talán jobban örülnék ha meggondolná magát és azt mondaná, inkább már nem is vágyom rá…

Körülnéztem ismét az állatkereskedésben, meglátogattam ismét a menhelyet. Kis macska sehol. A történet csúcspontja ma volt azt hiszem amikor is a menhelyet vezető brit hölgy végig mért majd megkérdezte, hogy volt nekem az életemben egyáltalán valamilyen állatom??

Nem is tudtam felháborodjak vagy nevessek… Mondtam, hogy hát persze. A nagyszülőknél nevelt tyúkokat, disznókat, nyulakat kihagyva a saját kutyát szintén volt rengeteg macskánk és határozottan normális anti vérmacskák voltak… Nem szükséges megmagyarázni mint egy macának, hogy tudja kedves… a macskák karmolnak… Csak mert vállalom, hogy nem akarok a lakásomban bent állatot tartani – max. halat – főleg nem szőrét hullató macskákat vagy nyálát csorgató ebeket máris megbélyegezhetnek, hogy tehát nekem nem való az állat… Hmmm…. szeretem én az állatokat de nem a közvetlen életteremben. Talán ez furcsa manapság amikor mindenki megment és fazon kutyákat tart én meg vagyok aki kilóg a sorból…

Szóval a nő angolos udvariassággal egy kérdéssel tudatta, hogy nem való nekem állat, leírt.  Lehet… lehet ezt gondolni is rólam. De macska lesz. Alíz miatt, mert megígértem. Megígértem és annál kevés rosszabb dolgot tudok elképzelni mint amikor a szülő nem tartja az ígéretét.

Hogy itt találunk mégis vagy otthonról hozunk majd kiderül. Talán még az is előfordulhat, hogy a születésnapra találunk egy szerető, barátságos kis kedvencet.

amikor én még kislány voltam...

Tegnap egy farmon jártunk ahol volt minden féle állat (elvégre Noé bárkája a farm neve) így a szavannáktól, Ausztrálián eljutottunk egyenesen a mezei tyúkudvarig és nyúlólakig. Nagyobbik lányom lelkesen simogatta a nyulakat, a kiscsibéket, álltunk a nagy üveges csirke megőrző előtt ahol  bent egy nagy lámpa alatt sertepertéltek a kis pelyhes jószágok. Magyaráztam neki hogy is van ez, hogy baromfi földög a kakas a fiú és a tyúk a lány, az anyuka, mint az embereknél, ő fogja nevelni a kiscsibéit... Ahogy meséltem ezeket neki, meséltem miért is van felettük az a nagy lámpa, eszembe jutott vagy inkább valahonnan felsejlettek emlékek, milyen volt amikor én voltam ilyen kislány.

Amikor én még kislány voltam a nagymamám nagy karton dobozban hozta haza a több tucatnyi kiscsibét. Emlékszem alig vártam mikor érkeznek már meg a kis cukiságok. Ma is hallom szinte és érzem a vele járó szagokat. Levették a karton tetejét, alul újság papír volt és a doboz telis tele apró sárga kis gombóccal. A kis lábuk tipegett a papíron, guggoltam mellettük néztem őket, simogattam és hallgattam a véget nem érő apró csipogást. Aztán egy nehéz agyag itatót kaptak rendszerint középre, sok lyukkal körben, ez is előttem van.

Amikor én kislány voltam egy vidéki nagyobbacska városban éltünk közel nagymamával ahol volt kert és voltak állatok. Szerettem kint lenni, a kertben csatangolni, napjában többször megmászni a cseresznye fát, tudtam hol van a kedvenc szőlőm ahonnan bármikor szakíthatok egy fürtöt. Szerettem a mamával bemenni a fólia sátorba megnézni ahogy tavasszal kezdenek növekedni a zöldségek. Emlékszem ahogy bementünk és megcsapott a párás meleg aztán az ujjammal rajzoltam a vizes sátor oldalára minden félét, ábrándozva milyen lesz ha nagy leszek talán... Szedni nap mint nap egy tál epret, összetörtem villával vagy egészben ettem a lépcső tetején ülve...

Gyerekként szerettem a szüleimmel járni a Balatonra, nyaralni a "vállalati" üdülőben. Az sem volt baj, hogy kilométerekre volt a parttól a főút másik felén, hogy háromnegyed órát sétáltunk le mire fürödhettünk... de legalább közben kaptam mindig egy gombóc házi vanília fagyit, olyat amilyet azóta sem találok égen földön. Szerettem a mamáékkal is üdülni egy egy hetet a közeli gyógyfürdő mellett, szintén vállalati nagyon nagyon egyszerű kis üdülőben lakva, az sem volt baj, hogy nem volt TV... inkább kint tollasoztunk a réten.

Hogy miért pont azok maradtak meg az emlékeim között amik, ki tudja. De számomra ezek kis alapkövek amikből lettem. Persze még sorolhatnám a rengeteg emléket a minden esti meseolvasástól a sütés főzésig, a sötétedésig tartó utcán biciklizéstől a szomszéd dombon való szánkózásig...

Ma a lányaim ilyen kicsik és náluk is épülnek ezek az alapok. Sajnos sokkal kevesebbet vannak állatok közelében, kevesebbet vannak nagymamánál, dédinél, vidéki rokonoknál, manapság farmokon találkoznak állatokkal. Sokkal többet autóznak és ülnek repülőn (tekintve, hogy én gyerekkoromban egyáltalán nem repültem) többet látják a tengert mint a Balatont. Vannak dolgok amik viszont nem változnak. Szeretik ők is például a könyveket, akkor is ha a csapból is barbi mese folyik, szeretik ha olvasunk nekik. Nagyobbik lányom úgy szeret felmenni a mamával vagy a papával a kertbe mint én szerettem anno a nagymamámmal. Csak körülnézni kicsit, szedni ezt azt, kérdezgetni mi micsoda, milyen bokor milyen fa. Sokszor látom egy egy apróság hogy megmarad a fejében, mint anno nekem is.

Most számomra olyan távolinak tűnnek a saját gyerekkorom emlékei (főleg, hogy a világunk is hatalmasat fejlődött azóta) és látom milyen fontos, hogy a lányoknak mit is adunk, mennyi időt, energiát, élményt, lehetőséget, hogy mivel találkoznak. Nem sokára megyünk is haza és találkozhatnak nagyszülőkkel, dédikkel, elmegyünk rokonokhoz falura hogy ne csak egy farmon lásson kapirgáló tyúkokat, ülhetnek este a kert lépcsőjén a mamával vagy papával és csak gyűjtsék ők is az emlékeket.

Újévi gondolatok

Tegnap éjjel a teraszajtóban állva néztem a belvárosi tűzijáték fényeit. Jé, futott végig a gondolat, el is felejtettem, hogy szilveszterkor is szokott lenni. Mennyi minden, mennyi kiadás egy napra, egy éjszakára. Tényleg szükséges ez? Ezek az évszázados szokásaink modern megfelelői? Rosszul mondom, az évszázadokkal ezelőtti szokásaink, így helyes.

Valamikor régen is voltak szokásaink. Igaz akkor nem egy európai, jobban mondva római ünnepet és évszámítást követtünk. Elődeink az évszakváltásra koncentráltak, az ősz és tavasz érkezését köszöntötték és az év kezdése is ezekre az időpontokra eshetett. Aztán Európában meghonosodott a Római Birodalomból indult napév számítás ami a tél közepére teszik karácsony és az új év kezdésének dátumát.

Alkalmazkodva ehhez szép lassan változtak a hagyományok és szokások nálunk is, felvettük az európai szokásvilágot, asszimilálódtunk… Így aztán pár évszázada az új év térségünkben is január elsején kezdődik.

Néhányunknak talán furcsa, valamiért, valahol idegen az érzés, hogy egyszer csak egy szerda vagy péntek délután kezdjünk el ünnepelni, legyünk nagyon vidámak mert nézzünk csak a naptárra… itt az idő. Talán évszázadok sem voltak elegendőek ezt megszokni.

Mindenesetre kialakultak és vegyültek a régiekhez új szokások, hiedelmek amik valószínűleg azért alakultak ki mert tartottak attól, hogy az év első napján végzett cselekvés maga után vonzza későbbi megismétlődését az év többi napján.

Számadás és hálaadás után szokássá vált temetni az óévet jelképes módon. Népszerűvé vált továbbá az óévet nagy lárma kíséretében búcsúztatni ami valószínűleg arra az ősi rituáléra vezethető vissza, hogy a gonosz hatalmak is távozzanak az évvel együtt. Talán mai korunk lármás évbúcsúztatója is ennek a folyománya…

Továbbá ilyenkor kutatták a sorsot és jövőt az eladósorban levő lányok ólomöntéssel, jóslással, hogy számíthatnak-e komoly kérőre. A családok az időjárásra voltak kíváncsiak és próbáltak következtetéseket levonni és természetesen gazdagság és sok pénz reményében ettek vagy nem ettek bizonyos ételeket. Így szerencsés malacot enni ami “kitúrja a szerencsét” de nem szerencsés csirkét mert hátrafelé kaparja el. Régi kedvelt étel a lencse minden formájában és a rétessel is lehet “nyújtani” a gazdagságot.

Egyéb cselekvésektől viszont óvták a családot, mint szemetet kivinni, mosni és főleg teregetni.

Mai korunkra sok népszokás kiveszett pedig valahol még talán mi is hordozzuk ezeknek az alapjait. Szokásaiban él egy nép, bárhol is tartózkodjon a világban, mai lányaink, fiaink az értékmentők.

Nos, kislányom mi is lencsét főztünk ma és malacot sütöttünk. Az óévet ugyan csendesen búcsúztattuk de azért tartottunk egy kis számadást. Jó kis évünk volt, sok felé jártunk keltünk, csavarogtunk a világban. Éltünk egy kicsit Angliában ismét és kicsit többet Skóciában. Közben több “első” dolog is következett. Az első születésnapod Alízka, az első családi nyaralásunk hármasban, most nem rég az első igazi karácsonyod. E mellett nagy öröm ért minket hiszen most ősszel kiderült kistestvéred is útban van.

Majd amikor nagyobb leszel a testvéreddel együtt akkor talán lármásabban, zajosabban ünnepelünk mi is és megtanítalak persze mit főzzünk, mit süssünk. Majd beszélgetünk mi minden történt velünk, mit várunk az új esztendőtől.

Elalvás

Mondhatni elég sokat szenvedtünk Alíz altatásával főleg mióta a világ egyre érdekesebb számára, tud futni, szaladni és nem mellesleg a kilói gyarapodnak. Alvástréning gyakorlása kizárt volt – mert alkalmatlan rá ő is, én is és nem is értek egyet az elvekkel – így maradt a türelem, kivárás… séta, cipelés…még több türelem, cirógatás, simogatás. Közben ő sem tudta mit is szeretne jobban ölben lenni vagy vízszintesben vagy mégis rámászom anyára…

Aztán pár napja bevezettük, hogy befekszünk az ágyba – gyermek és én – és mesélek neki. Suttogva mesélek a kedvenc tárgyakról, állatokról, a napi eseményekről ahogy sétáltunk, kutyát simogattunk aztán itthon milyen játékokkal játszottunk. Picit forgolódik, hallgatja az ismerős dolgokat és pár percen belül elalszik.

Hát ide is eljutottunk. Türelemmel, szeretettel. Megérett rá a gyermekem, ahogy az önálló elalvásra is meg fog nem soká.

Puszi

Egy ideje mutattam már Alíznak milyen is az igazi cuppanós puszi. Láttam nagy mosollyal mindig jegyezte de ő maga csak mímelte a puszi adást.

Aztán tegnap reggel felébredt, gyakorolva cuppantott párat a levegőbe, mire én is kinyitottam a szemem odahajolt, kis puha tenyerével megfogta az arcom és nagy mosolyok közepette cuppantott egy puszit az anyukája arcára.

Így ébresztett a drága pici lánykám. <3

Family portre

   

Hinta-palinta

Nem volt az olyan rég, hogy a kis fürtös, cserfes kislány ott ült a hintában és boldogan mosolygott a nagy világba… és tessék eltelt pár évtized és a kis cserfes, fürtös a hinta előtt áll, benne pedig ott mosolyog ma a világra a kislánya.

 

önállósodás

Meséltem ma, hogy lent jártunk a tengerparton, jó idő volt, sétáltunk, Alízt hagytuk, hogy egyedül tevékenykedjen. Jött-ment, fél-1 órán keresztül el volt, magával. Sétálgatott, nézegette a homokban milyen kincsek vannak. Ma azt kérdezték tőlem, miért is jó, ha hagyjuk önállóan tenni-venni a gyermeket? Nehogy azt gondolja bárki, hogy tankönyvszagú a gyerekem meg fejezetek szerint nevelem. :-)
Igazából ösztönösen jön vagy valahol ott van hátul a kisagyban biztos a tanult dolgok is, a gyerekkorból hozott tapasztalatok is és így áll össze az egész.

Szóval a magam elemző, gondolkodó skorpió formájában sokszor szedtem szét és raktam össze már a saját gyerekkoromat is és jó pár éve meg kellett állapítsam, hogy az anyukám egy bölcs asszony. Az volt már 30 x évvel ezelőtt is, amikor szembeszállva a világgal, a nagyszülőkkel azt mondta, hogy nem, nem kell, hogy azt csinálja amit én mondok a gyerek, legyen saját akarata. Egy gyereknek nem kell, hogy legyen akarata, mondta a nagyapám, azt csinálja amit mondok neki... mire anyám tíz körömmel ragaszkodott hozzá, hogy a lányának pedig lehet akarata és véleménye, akár pár évesen is.

Alíznál ez már teljesen természetes, hogy legyen véleménye, legyen akarata, kíváncsiak vagyunk rá, támogatjuk az útján, Nem akarjuk megcsinálni helyette de támogatjuk.
Nem a magunk képmását akarjuk látni benne vagy egy kis mintagyereket csinálni belőle. Ő egy független, egyedi kis lény, saját érzésekkel, saját gondolatokkal és elhatározásokkal. Mi biztosítunk teret, biztonságos teret ahhoz, hogy gyakorolja a képességeit, hogy kipróbálja magát, hogy megtapasztalja a tetteit és következményeit.
Azt mi döntjük el mekkora a "focipálya", hol van a határa de azon belül mehet és élhet, szabadságot kap.

Az önállóságnak egyébként nem most van jelentősége, majd kb. a kamaszkorban fog kicsúcsosodni, hogy a gyermek hogy is van önmagával és hogy érzi magát a világban. Ha mindig a szülő mondja meg neki, hogy mit tegyen sőt egyenesen megcsinálja helyette akkor nem lesznek tapasztalatai, nem lesz ugyan kudarca de sikere sem, követi a szülőt. Vagy kamaszkorban valaki mást... egy másik kamaszt pl. és egyáltalán nem biztos, hogy ez jó neki. Inkább lenne jó, ha a saját lábán áll önbizalommal telin.

Viszont az önállóságra "nevelést" vagy inkább bíztatást már egészen pici korban el kell kezdeni. Vagy el lehet, aztán mindenki teszi ahogy érzi.
Itt még csak az ő kis világában mozgunk, nem nagy dolgokról van szó, de neki mégis azok.
Például nap mint nap választási lehetőségek elé kerül:

"Alíz mit vigyünk a sétához, a pingvint vagy a mackót?" Egyik az egyik kezemben másik a másikban. Jön, és választ.

Vagy veszek neked egy állatkát, válassz, melyiket szeretnéd, és választ, megnézi mindkettőt aztán határozottan kiválasztja amelyiket akarja. És még csak véletlenül sincs hiszti soha, hogy de mindkettőt, választott és ő is felfogta, hogy akkor a másiknak pápá.

Aztán, hagyom, hogy a maga kis feladataival megküzdjön. Nem tud felülni a háromkrekűjére vagy kimászni a dobozából, akkor nézem, kezd mérges és frusztrált lenni, szólok neki és bíztatom, hogy jól van menni fog. Ha még mindig küszködik akkor megyek és nem veszem ki általában (csak mondjuk ha már nagyon fáradt vagy nyűgös, beteg stb...) hanem adom mondjuk a kezem, hogy gyere, támaszkodj rá, nézd így rakd a lábad, és így a másikat és már kint is vagy.

Inkább igyekszem bátorítani, érezze, hogy az erőfeszítéseit látjuk és tiszteljük és örülünk neki ha sikerült valami.
Így egyre nagyobb az önbizalma lesz bátorsága nekiállni más dolgoknak is. Lesz megküzdési stratégiája is mert tapasztalt más helyzetekből, vannak kudarcai és sikerei.

Aztán majd jöhetnek még az egyéb okos dolgok de a mostani kis világában ezek is nagyon fontosak már.

Szóval ezért mehet önállóan a tengerparton. Hagyunk neki teret és szabadságot, hogy önmagával, önmagában legyen. Megszabjuk, hogy merre veszélyes, arra nem mehet és meg is érti. Néha odapillant hozzánk de közben megy és tevékenykedik és gondolkodik, hogy most miért is olyan a keze amilyen aztán gondol egyet és irányt vált. Elesik de mivel mi nem mozdulunk így fogja magát és feláll aztán megint seggre ül és megy tovább de már megtapasztalta, hogy lassabban menjen vagy azt a buckát kerülje el.

És közben néztük az arcát és mosolygott, láttuk rajta, hogy boldog.

Így mi is azok vagyunk, sokkal inkább mintha a kezünket fogná, állna mellettünk és csak azt tenné amit mi mondunk.

Skóciai mindennapok

Alig esett szó róla, pedig van mit mesélni, képekben mutatni. Rengeteget kirándulunk, sétálunk. Alíz nézi a madarakat, kutyákat, próbál szaladni utánuk.

Messze ezen a lakhelyen érezzük a legjobban magunkat. A tavasz érkezik, lassan de mégis érezhető, hogy egyre melegebb van, látjuk, hogy rügyeznek a fák. A helyi fiatalok a jó időt meglovagolva gyorsan nyáriasra vetkőztek és ha csak tehetik a tengerparton múlatják az időt.

Napi sétánkat ezen a csatornaparton szoktuk általában megtenni. Közben mutatjuk hol szállnak a sirályok, Alíz kiabál utánuk.

A kép bal szélén látható modern lakóházak egyikében béreljük mi is a lakást.

Itt haladva jutunk ki a nyílt vízhez.

Megnézzük a naplementét vagy csak csak gyönyörködünk a szemben lévő Arran sziget hegyeiben, amik a kép készültekor még havasok voltak.

 

De akár csizmát húzhat Alíz és mehet le homokba.

Helyi tengerparti szanatóriumi környezetünk mellett pedig kocsiba ülünk és igyekszünk felfedezni Skóciát. Hosszú oldalakat lehetne írni már most is, hogy milyen szép, mennyi csoda van itt. Meg kell állapítsuk, azon kívül, hogy a skótok az angolokkal egy szigeten osztoznak semmi közös nincs bennük. Kedvesek, nyíltak, segítőkészek. Nem, mintha általában nem ezt tapasztaltuk volna UK szerte de itt ez érezhetően emberi, nem egy tanult udvariasság.

Felkerestünk már számos kastélyt, sétáltunk a parkokban, jártunk Edinburgh-ban, ami egy igazi csoda, gyönyörű város, fantasztikus légkörrel.

Loundoun vára, ma a parkjában gyerekeknek élménykombinát működik és minifarm látogatható:

Giffen kastély, ahová meghívott minket Stuart gróf egy öt órai teára:

Egy kis érdekesség, kastély grafitivel :)

Edinburgh vára és a várból:

 

Alíz pedig élvezi mindenhol a velünk töltött időt, jön-megy felfedez, ismerkedik a világgal.

   

 

 

ápá

Ketten maradtunk itthon lányok, néhány hét múlva indulunk mi is Skóciába. Csomagoltunk apának mindenféle szépet, jót. A legkedvesebb útravalót a kislányától kapta, aki egyszer csak azt mondta neki tegnap: ÁPÁ

Kire ütött ez a gyerek?

Reggel pár pillanatra egyedül hagytam Alízt a szobában. Aztán hirtelen rádöbbentem túl nagy a csend. Vajon mit is csinál…

Úgy tűnik nem esett messze az alma a fájától. :-)

Persze nap közben sem árt figyelni a kisasszonyt. Most már az összes számára elérhető helyre felkapaszkodik, onnan lerámol, mindent megkóstol, mindent megszerel, megnéz esetleg elrak lehetetlen helyekre. Kedvencek a papucs és koszos cipő nyalogatása, csendben de azért élvezettel cuppogva ahogy van egy kis idő a meglógásra.Babakocsi kerék nyalogatása.  Nem veti meg a szennyes ruha szortírozását és persze minél nagyobb körben való szétterítését. Telefon(ok) megszerzése és birtoklása prioritást élvez minden előtt és minden igyekezetet és hisztit megér, és persze nagy hozzáértéssel nyomkodni, rágni, nyalogatni, hogy utána véletlenül se lehessen használni napokig rendesen.  

Aztán ha van olyan szerencsés pillanat megkaparintani kamerát, fényképezőgépet, laptopot, arra rávetni magát és nyomkodni mert hát a szüleitől is ezt látja, így kell.

Stikában lépcsőt mászni, hogy az anyja infarktust kapjon amikor meglátja már az x-edik lépcsőfokon és azt sem meri mondani gyere le csak gyorsan elindulni érte.

(na jó, ő sem volt különb gyerekkorában: aztán ezt még követték a fáramászások stb. hozva a frászt a szülőkre :-))

És még lehetne sorolni mindenféle kábel megszerzése, újságok miszlikre hasogatása és aztán megkóstolása és a többi és a többi…