önállósodás

Meséltem ma, hogy lent jártunk a tengerparton, jó idő volt, sétáltunk, Alízt hagytuk, hogy egyedül tevékenykedjen. Jött-ment, fél-1 órán keresztül el volt, magával. Sétálgatott, nézegette a homokban milyen kincsek vannak. Ma azt kérdezték tőlem, miért is jó, ha hagyjuk önállóan tenni-venni a gyermeket? Nehogy azt gondolja bárki, hogy tankönyvszagú a gyerekem meg fejezetek szerint nevelem. :-)
Igazából ösztönösen jön vagy valahol ott van hátul a kisagyban biztos a tanult dolgok is, a gyerekkorból hozott tapasztalatok is és így áll össze az egész.

Szóval a magam elemző, gondolkodó skorpió formájában sokszor szedtem szét és raktam össze már a saját gyerekkoromat is és jó pár éve meg kellett állapítsam, hogy az anyukám egy bölcs asszony. Az volt már 30 x évvel ezelőtt is, amikor szembeszállva a világgal, a nagyszülőkkel azt mondta, hogy nem, nem kell, hogy azt csinálja amit én mondok a gyerek, legyen saját akarata. Egy gyereknek nem kell, hogy legyen akarata, mondta a nagyapám, azt csinálja amit mondok neki... mire anyám tíz körömmel ragaszkodott hozzá, hogy a lányának pedig lehet akarata és véleménye, akár pár évesen is.

Alíznál ez már teljesen természetes, hogy legyen véleménye, legyen akarata, kíváncsiak vagyunk rá, támogatjuk az útján, Nem akarjuk megcsinálni helyette de támogatjuk.
Nem a magunk képmását akarjuk látni benne vagy egy kis mintagyereket csinálni belőle. Ő egy független, egyedi kis lény, saját érzésekkel, saját gondolatokkal és elhatározásokkal. Mi biztosítunk teret, biztonságos teret ahhoz, hogy gyakorolja a képességeit, hogy kipróbálja magát, hogy megtapasztalja a tetteit és következményeit.
Azt mi döntjük el mekkora a "focipálya", hol van a határa de azon belül mehet és élhet, szabadságot kap.

Az önállóságnak egyébként nem most van jelentősége, majd kb. a kamaszkorban fog kicsúcsosodni, hogy a gyermek hogy is van önmagával és hogy érzi magát a világban. Ha mindig a szülő mondja meg neki, hogy mit tegyen sőt egyenesen megcsinálja helyette akkor nem lesznek tapasztalatai, nem lesz ugyan kudarca de sikere sem, követi a szülőt. Vagy kamaszkorban valaki mást... egy másik kamaszt pl. és egyáltalán nem biztos, hogy ez jó neki. Inkább lenne jó, ha a saját lábán áll önbizalommal telin.

Viszont az önállóságra "nevelést" vagy inkább bíztatást már egészen pici korban el kell kezdeni. Vagy el lehet, aztán mindenki teszi ahogy érzi.
Itt még csak az ő kis világában mozgunk, nem nagy dolgokról van szó, de neki mégis azok.
Például nap mint nap választási lehetőségek elé kerül:

"Alíz mit vigyünk a sétához, a pingvint vagy a mackót?" Egyik az egyik kezemben másik a másikban. Jön, és választ.

Vagy veszek neked egy állatkát, válassz, melyiket szeretnéd, és választ, megnézi mindkettőt aztán határozottan kiválasztja amelyiket akarja. És még csak véletlenül sincs hiszti soha, hogy de mindkettőt, választott és ő is felfogta, hogy akkor a másiknak pápá.

Aztán, hagyom, hogy a maga kis feladataival megküzdjön. Nem tud felülni a háromkrekűjére vagy kimászni a dobozából, akkor nézem, kezd mérges és frusztrált lenni, szólok neki és bíztatom, hogy jól van menni fog. Ha még mindig küszködik akkor megyek és nem veszem ki általában (csak mondjuk ha már nagyon fáradt vagy nyűgös, beteg stb...) hanem adom mondjuk a kezem, hogy gyere, támaszkodj rá, nézd így rakd a lábad, és így a másikat és már kint is vagy.

Inkább igyekszem bátorítani, érezze, hogy az erőfeszítéseit látjuk és tiszteljük és örülünk neki ha sikerült valami.
Így egyre nagyobb az önbizalma lesz bátorsága nekiállni más dolgoknak is. Lesz megküzdési stratégiája is mert tapasztalt más helyzetekből, vannak kudarcai és sikerei.

Aztán majd jöhetnek még az egyéb okos dolgok de a mostani kis világában ezek is nagyon fontosak már.

Szóval ezért mehet önállóan a tengerparton. Hagyunk neki teret és szabadságot, hogy önmagával, önmagában legyen. Megszabjuk, hogy merre veszélyes, arra nem mehet és meg is érti. Néha odapillant hozzánk de közben megy és tevékenykedik és gondolkodik, hogy most miért is olyan a keze amilyen aztán gondol egyet és irányt vált. Elesik de mivel mi nem mozdulunk így fogja magát és feláll aztán megint seggre ül és megy tovább de már megtapasztalta, hogy lassabban menjen vagy azt a buckát kerülje el.

És közben néztük az arcát és mosolygott, láttuk rajta, hogy boldog.

Így mi is azok vagyunk, sokkal inkább mintha a kezünket fogná, állna mellettünk és csak azt tenné amit mi mondunk.