Lélekrágcsálók

A buddhistáknak van egy jó kis gyakorlatuk: hétvégenként egy füzetbe felírják, hogy a héten mi hozta ki őket a sodrukból. Mitől féltek, miért haragudtak, min háborodtak fel - csak röviden, emlékeztető szavakban. 

Egy hónap múltán aztán végignézik a listát, és figyelik magukat, mi az, ami még mindig bántja, felháborítja őket, és mi az, aminek már nincs jelentősége számukra. Azokat kihúzzák. Ilyenkor néha döbbenten látja az ember, hogy milyen marhaságokon izgatta fel magát. Olyasmiken, amiknek napok, hetek elmúltával már semmi jelentőségük sincs. Ilyenformán idővel kirajzolódnak az érzelmileg valóban fontos dolgok.
(Popper Péter: Lélekrágcsálók)


Nem is születhetett volna találóbb kifejezés Popper Pétertől. Lélekrágcsálók. Minden ami mérgezi a lelkünk, aminek hagyjuk, hogy valóban belénk marjon és rágcsáljon akár hosszú időn keresztül, szenvedünk tőle de el nem engedjük mert... miért is? Érzelmek, sérelmek, játszmák, hazugságok, szorongások, emberek. Dolgok melyek gyötörni tudják az emberi lelket, sebezni képesek. Hogy lehet-e védekezni a lélekrágcsálók ellen? Van ami ellen igen, találhatunk megoldást, begyógyíthatjuk a sebeket, létezik gyógyír és minden kincstári optimizmust félretéve vannak amire nincs megoldás. Belépnek az életünkbe helyzetek amiket elviselni lehet, jól vagy rosszul már rajtunk áll.
Miért is ragaszkodunk valamihez ami igazán nem okoz örömet sem boldogságot, többé nem válunk általa. Lehet, hogy magunk hívtuk az életünkbe a tapasztalatot, lehet úgy érezzük alig van közünk hozzá és az univerzum igazságtalansága szakadt ránk. 

A saját erőnket meghaladó érzelmi káosz oldásához kérhetünk segítséget, de tehetünk mi is sokat magunkért. Valóban sokszor nem engedjük ki az életünkből az idejét meghaladó dolgokat. Velünk él, szervesen a részünk, beszélünk róla, benne van az agyunkban, a gondolatainkban. Újra és újra rágjuk a régmúlt történéseit vagy elképzeljük a jövőben mi zajlik majd, felfestve több kimenetelt. Képzeletbeli párbeszédeket generálunk ellenségekkel és észrevétlenül ebben létezünk. 

Nos, pedig mi is a mi ügyünk? Saját magunk. Saját magunknak kell rendet teremteni a világunkban, védelmet felállítani, megálljt szabni, hogy ki jöhet be és ki nem. Hát miért nem tesszük.
Várunk valamire, várjuk, hogy a magunk igaza igazolódjon, van ki szervilis vagy szimplán önsorsrontó, kishitű vagy megfelelési kényszerektől hajtott. 
Az emberek többsége egész életében másoknak él, máshogyan él kifelé mint ami magával egyezne, hajt számára elérhetetlen - és talán nem is tudvalevő de felesleges - dolgokat, kellékeket, embereket. És közben elfelejt élni, ideje sem marad.

Saját magunkért felelünk. Amit bekövetkezik lehet a sors rossz kimenetelű játéka vagy más sorsa melynek csak részesei lettünk. Ahogy más létezik, cselekszik azért ő felel ahogy én reagálok azért én. 

Mindennek meg van az ideje. Ráébredtem, döntöttem egyszerűbben akarok élni. Egyszerűen, könnyebben, értelmesen. Kizárni sok mindent, sok felesleges információt melyek szennyezik csupán az életem megköszönve elengedni sok tapasztalatot, személyt, élethelyzetet. Az idejük lejárt. 
Egyszerűen, nyíltan mint amilyen voltam is mindig. Teret engedve több szabadidőnek, játéknak, beszélgetésnek, mosolynak. 

Ugyanúgy látni akarom a csodákat mint régen. Járni a saját utamon. A jóság, őszinteség manapság nem kifizetendő de felkapaszkodni az égig érő fára, a nagy próbatételeket máshogy nem lehet kivitelezni. Hűnek kell lenni magunkhoz. Küzdjek a vágyaimért azért ami fontos. (Még) nem hiszek a feltétel nélküli szeretetben, hogy minden embertársamat szeretnem kell... de ellenségeimet tisztelem, szemtől-szembe szeretek küzdeni. Elér majd öröm, bánat, boldogság ahogy eddig is. Lesz, hogy elfáradok de más megpihenni mint enerváltan élni. Továbbra sem félek kudarcoktól én is el tudok bukni amikből tanulok aztán.
Menthetetlenül ki kell dobni az életből haszontalan dolgokat.
Mert ha az életem egyszerű maga az élet is egyszerű. 

Élj egyszerűen, álmodj nagyot, légy hálás, adj szeretetet, nevess rengeteget. 

Vonzunk vagy taszítunk

Nem véletlen talán, hogy olykor kapunk egy egy virtuális pofont az élettől. Történnek olyan események amelyekre azt mondjuk ez nem lehet igaz, nem történhetett meg... Miért?  Ezek a pofonok - melyeket nevelési célzatnak gondolunk esetleg de valójában azt hiszem tapasztalat szerzések a maguk megfelelő helyén és idejében - aztán vagy célt érnek vagy sem és van, hogy azt mondjuk most elég, ez igazán érthetetlen, hol a belefektetett rengeteg energia, pozitív gondolat, sikeresnek kellett volna lennem és mégsem.

A felismeréshez, a változtatáshoz szükséges egy meghökkentő esemény vagy akkora csalódások amelyektől padlóra kerülünk és egy idő után ha van miből összerakni magunkat egy megújult emberként állunk fel.

Hogy mi történt, miért nem hullanak az ölünkbe az élet lehetőségei csak úgy (ahogy azt gondoljuk másnak igen) miért kell nekünk annyit küzdeni amennyit, az látszólag megfejthetetlen. Vagy mégsem.

Mert azt hiszem így van rendjén. Az életben - ha tetszik amit a tükör mutat ha nem - rend van. Ahogy Márai mondja: "...Mindenben rend van. A dolgok eljutnak hozzánk akkor is ha ujjunkat sem mozdítjuk, s rend van abban is, hogy időnként mozdítjuk ujjunkat vagy lelkünket a célból, hogy a dolgok eljussanak hozzánk, mi eljussunk bizonyos helyzetekhez, emberekhez, gondolatokhoz, melyekhez személy szerint elodázhatatlan közünk van. Mindenben rend van."

Gondolhatjuk, hihetjük - talán még így is van - hogy meg van írva minden ami velünk történik, hogy választott sorssal érkeztünk amiben a történések a maguk rendje módja szerint bekövetkeznek. 

A választott sorsot, előprogramozott életet mégsem konkrét események láncolataként kell elképzeljük úgy érzem. Minden bekövetkezett esemény egy lehetőség megtapasztalni akik vagyunk, akinek elképzeltük, megteremtettük magunkat tegnap, a múltban.

Ha ma nem tetszik amiként létezem úgy csak magamon áll, hogy megváltoztatom vagy sem.
Ez persze mégsem annyira egyszerű vagyis az de felfogni, elkezdeni máshogy élni, magát a döntést meghozni, hogy veszítsünk el a kontrollból, a gondolkodásból, az állandó hátra és előre tekingetésből, az eszünkből és éljünk, érzéseink által a jelenben, ne ragaszkodjunk dolgokhoz, emberekhez, sérelmekhez, semmihez. Döntsük el mi szeretnénk lenni... ez egy új fajta életet kíván és kínál.

Mostanában néhány esemény furcsa fordulatot vett az életünkben. Másra számítottunk.... Ha kívülről nézem magunkat talán ez volt a gond, elvártuk bizonyos dolgok bekövetkezését holott talán nem rezegtünk együtt velük. Mert nem csak átvitt értelemben hanem valóban minden rezeg, az ember is, sőt. A külső behatások megélése nagyon is hatással van a rezgésünkre és innen kezdve aztán arra amiben hinni tudok, amire képes vagyok a figyelmem irányítani, amibe a hitem tudom vetni.

Talán nem rezonáltunk együtt, nem kevesebbek voltunk vagy éretlenek, esetleg nem is vettük észre, hogy igazi valónkban másnak teremtettük meg önmagunkat.

Néhány esemény máshogy történik mint ésszel gondoltuk. Esetleg nem vettük észre, hogy mást gondoltunk ésszel és mást léteztünk. Ez nyakatekertnek tűnhet de mégsem annyira.

Mi lehet amögött ha nem az elvárt események jelennek meg az életünkben. Talán valóban létezik egy nagy "könyv" egy rendezési terv, abban aztán benne van minden aminek csak jönnie kell. Csak hit kérdése valaki el tudja-e ezt fogadni.
Aztán egyszer csak találkozunk eszmékkel, hogy hogy gondolkodjunk pozitívan, vonzzunk eseményeket az életünkbe. Ez az utóbbi években (pedig nem új keletű) különösen népszerű és propagált könyvekben, filmen, előadás sorozatokon. Működik is.... ha a legfontosabb alapkövét nem felejtjük ki.

Jó pár évvel ezelőtt történt meg velem életem egyik meghatározó eseménye. Látszólag egy semmiség.... Csak akkori önmagamnak köszönhető, hogy jelen voltam a pillanatban és aztán meghatározó élményemmé vált. Még a család előtti időkben, férj, társ nélkül, keresgélve a világban autóztam egy őszi napon. Egy hídon áthaladva egészen relaxáltan csak ott voltam a jelenben, elvoltam a problémámmal, nem rágódtam rajta csak elvoltunk ő meg én. Nem csináltam semmi, mondhatni csak bambultam vagy benne voltam a flowban szimplán a legjobb értelemben léteztem. Nem terveztem nem szőttem álmokat nem sírtam vissza semmit nem vádoltam senkit és semmit.... Csak jelen voltam, a MOSTban. Ekkor talált meg a legfurább, legjobb érzés. Mintha egyszerre jött volna kívülről és belülről, magamból. Talán azért tűnhetett úgy, hogy kívülről mert önmagam azon része nyilvánult meg amellyel addig ritkán tartottam kapcsolatot... szinte idegennek hatott.
Az érzés pedig az volt, hogy szerelmes vagyok. :) Az az igazi szerelem érzés, a felszabadult, amikor minden és mindenki szép. Boldogság. Mosoly. Nyugalom.
Megérkeztem a barátnőmhöz és elmeséltem, hogy nem tudom mi ez.... de szerelmes vagyok. Kibe? Jött a kérdés. Azt nem tudom de jönni fog az életembe, megérkezik, érzem.

Olyan egyszerű volt. Nem volt még akkor a köztudatban vonzás törvénye sem titok sem egyéb ülj le, mantrázz, gondolj tudatosan sok pénzre, nagyobb házra, új férjre... semmi ilyen. Ezekkel sokkal később találkoztam. (A Titok című könyvet beszereztem amúgy... de valamiért egy sort sem sikerült belőle elolvasnom évek alatt :))
Nem is tudtam, hogy megtapasztaltam amiről aztán könyvekben is olvastam és meg kellett értsem.
Tudatosan gondolni, mantrázni, elképzelni, vonzani dolgokat jó... de nem elégséges. Bekövetkezhet, hogy működik vagy sem. Megjelenik az életünkben vagy sem.
Ami alááshatja a sikerességünket az pont a tudat alatt van. Én is kértem, immagináltam, azt gondoltam hiszek is benne. Csak éppen nem voltam az aminek lenni kellett volna.
A lényem, rezgésem mást közvetített és vonzott magam felé. Egy félét gondolni és másfajtát érezni nem lehet. Vagyis lehet csak abból nem születik semmi.

A vonzás törvényével, pozitív programozással csupán egyetlen gond van, ami miatt nem működhet. Ha magunk másként létezünk. Tudatos döntésekkel nem fogjuk tudni átírni legmélyebb önvalónkat, a hit rendszerünket, hiedelmeinket. Ezek annyira a részünkké váltak, hogy formálni őket igenis kemény és hosszadalmas munka, idő, és főleg önismeret kérdése. Hiába immaginálom naponta órák hosszat, hogy gazdag, sikeres, elégedett ember vagyok ha a program bennem az, hogy a pénz nem jön könnyen, nehéz megkeresni, legbiztosabb ha beérem az életemben ennyivel és nem többel.

Egy következő lépcső a tanításokban amikor azt mondják mondd ki amit akarsz. Ha kimondod azzal már sokat tettél a megvalósulásért. Valóban többet... a semminél. Amit mondunk azt mondjuk, amit gondolunk azt gondoljuk, amit csinálunk azt csináljuk... az ebből szerzett tapasztalatok aztán ismét gazdagítják a hit rendszerünket... de amit érzünk azt létezzük.

Furcsa, talán elképzelhetetlen de megvalósítható, ne a cselekvés legyen az első hanem a létezés. Ne csináld, létezd amit szeretnél. Nem az realizálódik az életünkben amire gondolunk hanem amik ténylegesen vagyunk.

Tanulni lehet másoktól, előttünk járó emberektől akik hitelesek számunkra. Olvasni, meditálni, meghallgatni másokat akkor is ha éppen tükröt mutatnak. Az önismeret gyakorlása hosszadalmas, sokszor fájdalmas munka de a legkifizetődőbb. Változtathatunk egyéb szokásainkon is, több mozgással, egészségesebb étrenddel ami aztán egészségesebb testet eredményez.
Amikor jógázni kezdtem szinte magától átalakult az étkezésem, teljesen más dolgokat kívánt a szervezetem mint előtte és bizonyos ételeket teljesen elhagytam. A test és lélek együtt fejlődnek.

Megtanultam, hogy legyek mindig nyitott és befogadó. Egy idő után éreztem mi az ami hasznos számomra mi nem. Legyek hálás. Hálás mindenért. Egyre több apró dologért is ezzel egyre több boldogtalanságot száműzve.
Teremtsek az életemben a birtoklás érzéséből, nem a hiány állapotából. Amíg valaminek a hiányát érezzük és abban létezünk addig hiába próbálunk szép szavakkal más jövőt invitálni az életünkbe, a hiányt erősítjük tovább. Váljunk mássá, azzá amire vágyunk és bekövetkezik. Ha pedig valamivé nem szeretnénk válni hát ne időzzünk abban a szerepben, ne rezegjünk benne, ne adjunk ne energiát amivel meghívjuk az életünkbe.

Tanulom ezeket még mind... És közben változom, változtatok sok mindenen, kívül és belül.
Nem is árt... hiszen holnaptól egy új időszámítás kezdődik. :)

Valami új, valami régi...

Nem esküvői szokásokról lesz szó, véletlenül sem.

Valamiről ami időről időre kopogtat nálam, visszatérő... találkoztam már vele réges régen is aztán hűtlenül elhagytam... de igazából már nem tudom elhagyni, kitörölni, már nem akarok abban a világban élni, abban az álom világban ahol a dolgokat, a matériát vélik az emberek realitásnak, az életnek, ahol minden és mindenki más mint igazi valójában. Mert önmaguk valóságát ismerni nem akarják, félnek, restek elindulni, túl bizonytalan a talaj arra felé, túlon túl a komfort zónán, a változtatáshoz nem fognak hozzá, ha éreznek is késztetést, ha hallanak is hangot aki súg mélyen elnyomják. 

Nem vagyok megvilágosodott, sem nagyon jártas, sem nagyon tapasztalt. Az első talán legfontosabb lépést megtettem, elkezdtem egyszer kinyitni a szemem és ha vissza vissza szenderültem is, azt érzem már nem szeretném behunyni. Egyszer, régen motivált valami és elindultam, tanultam, olvastam, iskolákat végeztem és megéltem kisebb nagyobb csodákat.

Aztán éltem éveket az álom világban. Utaztam a hullámvasúton ahogy más is, örültem, boldog voltam, féltem... kovácsoltam a terveket a fejemben a, b, c variációkat... idő hiányában megfejtetlenül hagytam magamban fontos kérdéseket, vajon miért úgy működök, miért nem máshogy, helyette vas akarattal testi szinten valósítottam meg a céljaimat de nem oldottam meg a problémáimat. (Sikeres voltam, de attól még ott van a miért, az ok ami nem hagy nyugodni.)

Közben valaki, valami várakozik. Újra és újra bekopog. Hogy ki...? 

Saját lelkem, önvalóm, tudatom vagy éppen inkább a tudatalattim... angyalok, mesterek, univerzális energia...? Képes vagyok és tudok hinni bármelyikben és - pszichológiai tanulmányok alatt - sokszor tapasztaltam az erejüket is. El tudom fogadni bármi, bárki is ösztönöz.

Hogy miért vár? Hogy ismét változzon valami, hogy változzak.

Jó pár kört megjártam, ideje lenne tovább lépni. Érzem a változást, tényleg van olyan amikor a levegőben van valami, körül leng szinte. Hogy mennyi idő szükséges a gondolkodás, életvitel, létezés megváltoztatásához arról változnak a meglátások. 

Az agykontroll - amit egyébként magam is végzek és szeretem - azt mondja harminc nap szükséges ami alatt változást tudsz elérni testi szinten és a szokásaidban. 

Gyakorolni a szép meglátását, az öröm megélését, a félelelem elengedését... elfogadni, hogy cselekedetektől függetlenül létezhetünk valami féle létállapotban (erről még sokkal bővebben később) mert nem onnan hat ide hanem belülről kifelé és boldog, hálás nem attól leszek, hogy történik velem valami hanem mert ez a létélményem...utazni befelé és megismerni magunkat, átírni a régi sémákat, változtatni a prekoncepciókon... felfogni a tapasztaltakat, ezek szerint élni igenis sok munka eredménye. Nem elégséges két jó könyv  és pár nagyszerű tanfolyam. 

Viszont hiszem, hogy a döntést meghozni - ledönteni az elménkben falakat, akadályokat - elég egy pillanat. Ez talán egy fajta kisebb megvilágosodás mégis, ha létezik ilyen. 

Egy döntéssel utat engedhetünk a jövőnek. Hogy miért lehet fontos másképp látni az életet, magunkat, a világunkat? Miért érdemes változtatni, figyelni, tudatossá válni?

Mert a jövőnk a jelenben meghozott döntéseink következménye. Senki más nem tehető felelőssé a jövőben csakis saját magam. Amiket most teremtek az valósul meg a jövőmben és jelenlegi létélményem teremtettem a múltban. 

Gondoljuk csak át mit változtathattunk volna meg a múltunkban, teremthettünk volna máshogy, gondolkozhattunk volna magunkról máshogy, elismerőbben, szeretetteljesebben, sikeresebbnek, boldogabbnak, bátrabbnak látva önmagunkat.... és egyáltalán csak elfogadva magunkat olyannak amilyenek vagyunk, ami a változás felé az első lépés.

Ha nem tetszik a kép amelyet most látunk akkor változtassunk legalább a jövőnkön. A tudatosan meghozott döntés jelenti, hogy felelősséget vállalok magamért és tudom, hogy (vala)miért dolgozok.

Döntéseinkről, a hatásukról Bill Hicks amerikai komikustól, a leghíresebb előadásából.

Ahogy Gandhi mondja: Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban. 

Külföldön élve

Van, hogy még mindig utolérnek (minket) érzések, események, megjegyzések, javaslatok, "na én aztán nem élnék itt, ott..." típusú kinyilatkoztatások és a legvelősebb is újra és újra előkerül, miszerint a tettel, hogy elhagytuk a földünket azt bizonyítjuk, hogy bennünk szikrányi hazaszeretet sincs és aki igazán magyar, még magyarabb az bizony otthon marad....

Van, hogy még mindig belefutok többször megfejtett emberi játszmákba melyek a saját közegemben meg sem érintenének, be sem lépnének az életembe de külföldön élve több dolgot beenged az ember  és többet megenged másnak... Mert talán úgy érezzük rá vagyunk szorulva másokra mert azt akarjuk érezni "egy ívásúak" vagyunk... pedig könnyen lehet nem is.

Hogy hol élünk az a mi választásunk, így döntöttünk. Nem bíztatunk másokat, nem sajnálunk le nem ítélünk meg megint másokat akik maradnak vagy másfelé indulnak. Elfogadók vagyunk és nem várunk el többet. Ha nem így történik igazából az sem érint.

Az idegenben lét egy szinte teljesen más élet. Látszólag ugyanazt tesszük mint ha otthon lennénk, munka, háztartás, gyermek nevelés, óvoda, iskola.... De valójában olyan képességeket és energiákat is mozgósítani kell amelyekre addig esetleg nem volt szükségünk vagy csak lusták voltunk, kényelmesek, megoldottuk máshogy a dolgainkat...

Elindulni, a lábunkat megvetni egy idegen földön először is extra alkalmazkodó képességet kíván. (Most nem azon "szerencsésekről" beszélek akik megérkeztek egy instant "jóba"és éppen csak fel kellett venni a legalapvetőbb helyi szokásokat)
Landolni egy angol kisváros tipikus sorházának bérelt szobájába, berendezkedni, munkába indulni, komfort zónánk legszélső peremén mozogva, nyelvet még nem tökéletesen beszélve, helyi szokásokról mit sem tudva de magunkban bízva tenni a dolgunk... ellátni pár hónapos gyermeket vad idegen környezetben, extrém helyzetekben feltalálni magunkat, otthont teremteni a semmiből...  ez is egy fajta kezdet.
Panaszkodásra nem adnám a fejem véletlenül sem. Olykor nosztalgiával gondolok vissza azokra az időkre, nehéz volt, nem volt nagy autónk (kicsi sem) sem pazar házunk sem annyi minden egyebünk... és mégis tökéletesen rendben voltunk, a vágyaink, a céljaink az értékeink.

Kívánatos alázatosnak lenni. Nem alázatoskodni, azaz álcázni a dölyfösséget vagy büszkeséget hanem valóban nyitottan, szelíden, állhatatosan viselkedni, tanulni másoktól, tanulni magunkról, az életről. Érdemes ezeket a tulajdonságokat magunkra ölteni mint egy ruhát és viselni amely aztán látható lesz más számára is és ez befolyásolni fogja emberi kapcsolatainkat, létérzésünket.
Az alázat kitágítja világunkat, egyre több minden érkezik az életünkbe, egyre több minőségi kapcsolat és egyre több mindent vagyunk képesek befogadni. A büszke embernek igen apró a világa, büszkesége, kevélysége bezárja az ego szűk közegébe.  Ha kinyílik a szemünk másokra és figyelünk rájuk akkor egyre tágul a kör amiben élünk.
Alázat kell ahhoz is, hogy természetes módon fogadjuk a dicsérő szavakat, a sikereket, a sors ajándékait.
Hasznos mindenkinek megvizsgálni magában ennek a tulajdonságnak a meglétét ha költözésre adja a fejét.

Emberi kapcsolataink. Nehezen átláthatók és megérthetőek sokszor... Egyrészt hiába hiányoznak otthon maradt barátok, vállalni, tudni kell, hogy a barátság egy törékeny dolog és egyáltalán nem biztos, hogy kiállja az idő és távolság próbáját. Vagyis ez az igazi nagy szűrő mert aki ezek után fenn marad - az a kevéske - ők a barátok. Akiket érdekled, keresnek és lehettek a világ két különböző pontján akkor is tudtok egymásról. De ritka...
Barátokat lelni nem egyszerű. Természetes módon első körben az azonos nyelvű ismerősökkel igyekszik az ember kialakítani jó viszonyt, minőségi kapcsolatot. Évek alatt rá kellett jöjjek, hogy a közös nyelv egyáltalán nem elégséges alap ehhez. Akivel otthon sem lennénk barátok velük bárhol máshol a világban miért is? A tanuló pénzt kifizettem és lassan a leckét is elsajátítom...
Akivel nincs közös nyelv sem kulturális gyökerek velük még nehezebb de persze nem lehetetlen. Kicsit feloldhatatlan a helyzet, ez is csak egy alap nehézség amivel meg kell birkózni.
Manapság már megtudom érteni azokat a különcnek titulált családokat akik kimaradnak a helyi kolónia társasági életéből.

A gyermekek kapcsolatai kicsit vagy akár sokkal könnyebben alakulnak. Szívesen játszanak az anyanyelvükön de pont ilyen szívesen egy alig beszélt idegen nyelven is. Az iskolában, óvodában szívják magukba és amíg mi túlóvnánk őket, azon gondolkoznánk, hogy esetleg nem lesz még játszó pajtásnak megfelelő a másik gyerek - magunkból kiindulva inkább keressünk neki a saját anyanyelvén valakit - addigra ők rég játszanak, figyelnek, tanulnak egymástól, átlépve minden szűkös korlátunkat. Mostanra már (inkább) preferálom az idegen nyelvű barátot a lányok mellé.

Idővel a honvágy is átalakulhat. Egyre hosszabb idő után jelentkezik, kezdetben hat hét is egy örökkévalóság, később eltelhet egy egy év is mire megjelenik. Nem is gondoltuk mennyi minden hiányozhat. Majd évek után azt vesszük észre, hogy ha haza megyünk innen hiányzik egy darab, itt Angliából, Angliában máshová vágytunk.... Örökös honvágy....

Van, hogy még mindig megérintenek dolgok, emberek, mondatok... de egyre kevésbé. Külföldön élni egy vállalás, nem könnyű vállalás. Mi választottuk, szinte mindegy már, hogy miért de hálás vagyok a sorsnak, hogy annak idején ez az egy ajtó maradt nyitva számunkra.
Sokat megtanultam, megtanultunk magunkról, az emberekről, a világról. Folyton úton vagyok azóta is ha nem is mérhető olykor mérföldben vagy kilométerben az utazásom...

Wake me up!

Azt mondja Osho: Reggel kezdd úgy a napot, hogy nagy lelkesedéssel kelsz fel, azzal az elhatározással, hogy ma igazán nagy örömmel fogsz élni - és azután kezdj el nagy örömmel élni... Minden reggel nagy elszántsággal, bizonyossággal, tisztasággal kelj, azzal az önmagadnak tett ígérettel, hogy a mai nap mérhetetlenül csodálatos lesz, és te mérhetetlenül át fogod élni. 

Olvastam ezt már régebben is. Amikor egyik lélekmegmentő könyvet faltam a másik után, amikor rengeteg időm volt olvasni, amikor még napi 8-9 vagy még több órát aludtam, reggel jógával, meditációval indítottam a napot a magam ritmusában. Persze akkor is megvoltak a "problémáim" és megoldandó feladataim.

Nagyobb kihívást jelent manapság megvalósítani, sokkal kevesebb alvással kisgyerekek körüli teendőkkel, reggeli feszített időbeosztással, iskolába sietéssel...De a véletlenekben nem hiszek, tehát most kellett ezzel ismét találkoznom.És igazából be kell vallani igaza van öreg Osho mesternek. Ez itt az igazi szabad akarat. Döntsük el, hogyan akarunk élni, létezni, elkezdeni egy napot. Senki nem szól bele, senki nem teszi jobbá sem rosszabbá. 

6.OO ébreszt a telefon. Persze nem szükséges mert már 1 órával előtte megtette mindezt a kis 2 éves lányom. 6 óra fel kell kelni... Indulj már, fáj itt és ott... ahogy elmegyek a tükör előtt vagyok olyan bátor, hogy belenézek... megállapítom magamban, csöppet mintha fényemet vesztettem volna...Szinte látom magam kívülről mintha csak egy film peregne, reggeli rutin közben 5 percenként a faliórára pillantás, még egy habos kávé vagy legalább pár korty belefér....

Stop. Eszembe jut ismét. Ki fogja magát helyettem jól érezni a bőrében? Ki fog helyettem jól, örömmel élni, elkezdeni egy újabb lehetőségekkel teli napot? Talán megtehetném én magam. Ha már úgy is csak döntés kérdése, akár ki is próbálhatom.

Pont annyi energiát kíván mint rosszul érezni magam vagy inkább sokkal kevesebbet mert a negatív kör csak fogyasztja a meglévő forrásokat is. Lehet, hogy nem fog menni elsőre, lehet, hogy nem fog menni maradéktalanul... de el kell csak kezdeni talán. 

Tehát ébresztő! 

Autóba beszállás, indul a zene, Alíz megjegyzi, ez egy nőcis zene, nevet a szeme, tetszik neki.

Lógj ki a sorból

Legyek elfogadó, szemet behunyó, fejet elfordító. Nagy lelkű, nagy stílű, elegánsan mindenen de véletlenül sem mindenkin átlépő. Fogadjam el és meg a szívből jövő tanácsokat melyek építenek és okítanak.

Legyek kedves és járjak mások kedvében. Legyek mosolygós az mindig jól jön. 

Legyek hasznos tagja kicsi társadalmunknak. Éljek benne, építsem, fogadjam el normáit és tökéletességét, élvezzem cukormázas létét. Legyek ki mindent maga elé helyez, a megbocsátó, vagy akár szervilis, az sem gond. 

Kedveljem kit mások is kedvelnek, hogy nem veszem észre ha valaki szeretetreméltó.

Legyek kit zavarna ha perifériára szorulna, hogy ha a jól működő tökéletes formára nyírt kicsi társadalom magából kivetné. Álljak be a sorba.... 

Az emberek jelleme ne érdekeljen. A jellemük amely a legérdekesebb dolog a világon és maga az ember. Láttam a természetben csodákat mélységeket és magasságokat melyek az ismereteimet gazdagították és látok az emberekben mélységeket és magasságokat melyek a lelkemet gazdagítják. Mikor egy pillanatban véget ér az álarcosbál, lehullik a jelmez és egy tettben, szóban megmutatkozik a valóság. Nagy élmény ez melyet ki nem hagynék.

Szóval, kösz.... Inkább lógjak ki a sorból és maradok amilyen vagyok.