Nem esküvői szokásokról lesz szó, véletlenül sem.
Valamiről ami időről időre kopogtat nálam, visszatérő... találkoztam már vele réges régen is aztán hűtlenül elhagytam... de igazából már nem tudom elhagyni, kitörölni, már nem akarok abban a világban élni, abban az álom világban ahol a dolgokat, a matériát vélik az emberek realitásnak, az életnek, ahol minden és mindenki más mint igazi valójában. Mert önmaguk valóságát ismerni nem akarják, félnek, restek elindulni, túl bizonytalan a talaj arra felé, túlon túl a komfort zónán, a változtatáshoz nem fognak hozzá, ha éreznek is késztetést, ha hallanak is hangot aki súg mélyen elnyomják.
Nem vagyok megvilágosodott, sem nagyon jártas, sem nagyon tapasztalt. Az első talán legfontosabb lépést megtettem, elkezdtem egyszer kinyitni a szemem és ha vissza vissza szenderültem is, azt érzem már nem szeretném behunyni. Egyszer, régen motivált valami és elindultam, tanultam, olvastam, iskolákat végeztem és megéltem kisebb nagyobb csodákat.
Aztán éltem éveket az álom világban. Utaztam a hullámvasúton ahogy más is, örültem, boldog voltam, féltem... kovácsoltam a terveket a fejemben a, b, c variációkat... idő hiányában megfejtetlenül hagytam magamban fontos kérdéseket, vajon miért úgy működök, miért nem máshogy, helyette vas akarattal testi szinten valósítottam meg a céljaimat de nem oldottam meg a problémáimat. (Sikeres voltam, de attól még ott van a miért, az ok ami nem hagy nyugodni.)
Közben valaki, valami várakozik. Újra és újra bekopog. Hogy ki...?
Saját lelkem, önvalóm, tudatom vagy éppen inkább a tudatalattim... angyalok, mesterek, univerzális energia...? Képes vagyok és tudok hinni bármelyikben és - pszichológiai tanulmányok alatt - sokszor tapasztaltam az erejüket is. El tudom fogadni bármi, bárki is ösztönöz.
Hogy miért vár? Hogy ismét változzon valami, hogy változzak.
Jó pár kört megjártam, ideje lenne tovább lépni. Érzem a változást, tényleg van olyan amikor a levegőben van valami, körül leng szinte. Hogy mennyi idő szükséges a gondolkodás, életvitel, létezés megváltoztatásához arról változnak a meglátások.
Az agykontroll - amit egyébként magam is végzek és szeretem - azt mondja harminc nap szükséges ami alatt változást tudsz elérni testi szinten és a szokásaidban.
Gyakorolni a szép meglátását, az öröm megélését, a félelelem elengedését... elfogadni, hogy cselekedetektől függetlenül létezhetünk valami féle létállapotban (erről még sokkal bővebben később) mert nem onnan hat ide hanem belülről kifelé és boldog, hálás nem attól leszek, hogy történik velem valami hanem mert ez a létélményem...utazni befelé és megismerni magunkat, átírni a régi sémákat, változtatni a prekoncepciókon... felfogni a tapasztaltakat, ezek szerint élni igenis sok munka eredménye. Nem elégséges két jó könyv és pár nagyszerű tanfolyam.
Viszont hiszem, hogy a döntést meghozni - ledönteni az elménkben falakat, akadályokat - elég egy pillanat. Ez talán egy fajta kisebb megvilágosodás mégis, ha létezik ilyen.
Egy döntéssel utat engedhetünk a jövőnek. Hogy miért lehet fontos másképp látni az életet, magunkat, a világunkat? Miért érdemes változtatni, figyelni, tudatossá válni?
Mert a jövőnk a jelenben meghozott döntéseink következménye. Senki más nem tehető felelőssé a jövőben csakis saját magam. Amiket most teremtek az valósul meg a jövőmben és jelenlegi létélményem teremtettem a múltban.
Gondoljuk csak át mit változtathattunk volna meg a múltunkban, teremthettünk volna máshogy, gondolkozhattunk volna magunkról máshogy, elismerőbben, szeretetteljesebben, sikeresebbnek, boldogabbnak, bátrabbnak látva önmagunkat.... és egyáltalán csak elfogadva magunkat olyannak amilyenek vagyunk, ami a változás felé az első lépés.
Ha nem tetszik a kép amelyet most látunk akkor változtassunk legalább a jövőnkön. A tudatosan meghozott döntés jelenti, hogy felelősséget vállalok magamért és tudom, hogy (vala)miért dolgozok.
Döntéseinkről, a hatásukról Bill Hicks amerikai komikustól, a leghíresebb előadásából.
Ahogy Gandhi mondja: Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése