Vonzunk vagy taszítunk

Nem véletlen talán, hogy olykor kapunk egy egy virtuális pofont az élettől. Történnek olyan események amelyekre azt mondjuk ez nem lehet igaz, nem történhetett meg... Miért?  Ezek a pofonok - melyeket nevelési célzatnak gondolunk esetleg de valójában azt hiszem tapasztalat szerzések a maguk megfelelő helyén és idejében - aztán vagy célt érnek vagy sem és van, hogy azt mondjuk most elég, ez igazán érthetetlen, hol a belefektetett rengeteg energia, pozitív gondolat, sikeresnek kellett volna lennem és mégsem.

A felismeréshez, a változtatáshoz szükséges egy meghökkentő esemény vagy akkora csalódások amelyektől padlóra kerülünk és egy idő után ha van miből összerakni magunkat egy megújult emberként állunk fel.

Hogy mi történt, miért nem hullanak az ölünkbe az élet lehetőségei csak úgy (ahogy azt gondoljuk másnak igen) miért kell nekünk annyit küzdeni amennyit, az látszólag megfejthetetlen. Vagy mégsem.

Mert azt hiszem így van rendjén. Az életben - ha tetszik amit a tükör mutat ha nem - rend van. Ahogy Márai mondja: "...Mindenben rend van. A dolgok eljutnak hozzánk akkor is ha ujjunkat sem mozdítjuk, s rend van abban is, hogy időnként mozdítjuk ujjunkat vagy lelkünket a célból, hogy a dolgok eljussanak hozzánk, mi eljussunk bizonyos helyzetekhez, emberekhez, gondolatokhoz, melyekhez személy szerint elodázhatatlan közünk van. Mindenben rend van."

Gondolhatjuk, hihetjük - talán még így is van - hogy meg van írva minden ami velünk történik, hogy választott sorssal érkeztünk amiben a történések a maguk rendje módja szerint bekövetkeznek. 

A választott sorsot, előprogramozott életet mégsem konkrét események láncolataként kell elképzeljük úgy érzem. Minden bekövetkezett esemény egy lehetőség megtapasztalni akik vagyunk, akinek elképzeltük, megteremtettük magunkat tegnap, a múltban.

Ha ma nem tetszik amiként létezem úgy csak magamon áll, hogy megváltoztatom vagy sem.
Ez persze mégsem annyira egyszerű vagyis az de felfogni, elkezdeni máshogy élni, magát a döntést meghozni, hogy veszítsünk el a kontrollból, a gondolkodásból, az állandó hátra és előre tekingetésből, az eszünkből és éljünk, érzéseink által a jelenben, ne ragaszkodjunk dolgokhoz, emberekhez, sérelmekhez, semmihez. Döntsük el mi szeretnénk lenni... ez egy új fajta életet kíván és kínál.

Mostanában néhány esemény furcsa fordulatot vett az életünkben. Másra számítottunk.... Ha kívülről nézem magunkat talán ez volt a gond, elvártuk bizonyos dolgok bekövetkezését holott talán nem rezegtünk együtt velük. Mert nem csak átvitt értelemben hanem valóban minden rezeg, az ember is, sőt. A külső behatások megélése nagyon is hatással van a rezgésünkre és innen kezdve aztán arra amiben hinni tudok, amire képes vagyok a figyelmem irányítani, amibe a hitem tudom vetni.

Talán nem rezonáltunk együtt, nem kevesebbek voltunk vagy éretlenek, esetleg nem is vettük észre, hogy igazi valónkban másnak teremtettük meg önmagunkat.

Néhány esemény máshogy történik mint ésszel gondoltuk. Esetleg nem vettük észre, hogy mást gondoltunk ésszel és mást léteztünk. Ez nyakatekertnek tűnhet de mégsem annyira.

Mi lehet amögött ha nem az elvárt események jelennek meg az életünkben. Talán valóban létezik egy nagy "könyv" egy rendezési terv, abban aztán benne van minden aminek csak jönnie kell. Csak hit kérdése valaki el tudja-e ezt fogadni.
Aztán egyszer csak találkozunk eszmékkel, hogy hogy gondolkodjunk pozitívan, vonzzunk eseményeket az életünkbe. Ez az utóbbi években (pedig nem új keletű) különösen népszerű és propagált könyvekben, filmen, előadás sorozatokon. Működik is.... ha a legfontosabb alapkövét nem felejtjük ki.

Jó pár évvel ezelőtt történt meg velem életem egyik meghatározó eseménye. Látszólag egy semmiség.... Csak akkori önmagamnak köszönhető, hogy jelen voltam a pillanatban és aztán meghatározó élményemmé vált. Még a család előtti időkben, férj, társ nélkül, keresgélve a világban autóztam egy őszi napon. Egy hídon áthaladva egészen relaxáltan csak ott voltam a jelenben, elvoltam a problémámmal, nem rágódtam rajta csak elvoltunk ő meg én. Nem csináltam semmi, mondhatni csak bambultam vagy benne voltam a flowban szimplán a legjobb értelemben léteztem. Nem terveztem nem szőttem álmokat nem sírtam vissza semmit nem vádoltam senkit és semmit.... Csak jelen voltam, a MOSTban. Ekkor talált meg a legfurább, legjobb érzés. Mintha egyszerre jött volna kívülről és belülről, magamból. Talán azért tűnhetett úgy, hogy kívülről mert önmagam azon része nyilvánult meg amellyel addig ritkán tartottam kapcsolatot... szinte idegennek hatott.
Az érzés pedig az volt, hogy szerelmes vagyok. :) Az az igazi szerelem érzés, a felszabadult, amikor minden és mindenki szép. Boldogság. Mosoly. Nyugalom.
Megérkeztem a barátnőmhöz és elmeséltem, hogy nem tudom mi ez.... de szerelmes vagyok. Kibe? Jött a kérdés. Azt nem tudom de jönni fog az életembe, megérkezik, érzem.

Olyan egyszerű volt. Nem volt még akkor a köztudatban vonzás törvénye sem titok sem egyéb ülj le, mantrázz, gondolj tudatosan sok pénzre, nagyobb házra, új férjre... semmi ilyen. Ezekkel sokkal később találkoztam. (A Titok című könyvet beszereztem amúgy... de valamiért egy sort sem sikerült belőle elolvasnom évek alatt :))
Nem is tudtam, hogy megtapasztaltam amiről aztán könyvekben is olvastam és meg kellett értsem.
Tudatosan gondolni, mantrázni, elképzelni, vonzani dolgokat jó... de nem elégséges. Bekövetkezhet, hogy működik vagy sem. Megjelenik az életünkben vagy sem.
Ami alááshatja a sikerességünket az pont a tudat alatt van. Én is kértem, immagináltam, azt gondoltam hiszek is benne. Csak éppen nem voltam az aminek lenni kellett volna.
A lényem, rezgésem mást közvetített és vonzott magam felé. Egy félét gondolni és másfajtát érezni nem lehet. Vagyis lehet csak abból nem születik semmi.

A vonzás törvényével, pozitív programozással csupán egyetlen gond van, ami miatt nem működhet. Ha magunk másként létezünk. Tudatos döntésekkel nem fogjuk tudni átírni legmélyebb önvalónkat, a hit rendszerünket, hiedelmeinket. Ezek annyira a részünkké váltak, hogy formálni őket igenis kemény és hosszadalmas munka, idő, és főleg önismeret kérdése. Hiába immaginálom naponta órák hosszat, hogy gazdag, sikeres, elégedett ember vagyok ha a program bennem az, hogy a pénz nem jön könnyen, nehéz megkeresni, legbiztosabb ha beérem az életemben ennyivel és nem többel.

Egy következő lépcső a tanításokban amikor azt mondják mondd ki amit akarsz. Ha kimondod azzal már sokat tettél a megvalósulásért. Valóban többet... a semminél. Amit mondunk azt mondjuk, amit gondolunk azt gondoljuk, amit csinálunk azt csináljuk... az ebből szerzett tapasztalatok aztán ismét gazdagítják a hit rendszerünket... de amit érzünk azt létezzük.

Furcsa, talán elképzelhetetlen de megvalósítható, ne a cselekvés legyen az első hanem a létezés. Ne csináld, létezd amit szeretnél. Nem az realizálódik az életünkben amire gondolunk hanem amik ténylegesen vagyunk.

Tanulni lehet másoktól, előttünk járó emberektől akik hitelesek számunkra. Olvasni, meditálni, meghallgatni másokat akkor is ha éppen tükröt mutatnak. Az önismeret gyakorlása hosszadalmas, sokszor fájdalmas munka de a legkifizetődőbb. Változtathatunk egyéb szokásainkon is, több mozgással, egészségesebb étrenddel ami aztán egészségesebb testet eredményez.
Amikor jógázni kezdtem szinte magától átalakult az étkezésem, teljesen más dolgokat kívánt a szervezetem mint előtte és bizonyos ételeket teljesen elhagytam. A test és lélek együtt fejlődnek.

Megtanultam, hogy legyek mindig nyitott és befogadó. Egy idő után éreztem mi az ami hasznos számomra mi nem. Legyek hálás. Hálás mindenért. Egyre több apró dologért is ezzel egyre több boldogtalanságot száműzve.
Teremtsek az életemben a birtoklás érzéséből, nem a hiány állapotából. Amíg valaminek a hiányát érezzük és abban létezünk addig hiába próbálunk szép szavakkal más jövőt invitálni az életünkbe, a hiányt erősítjük tovább. Váljunk mássá, azzá amire vágyunk és bekövetkezik. Ha pedig valamivé nem szeretnénk válni hát ne időzzünk abban a szerepben, ne rezegjünk benne, ne adjunk ne energiát amivel meghívjuk az életünkbe.

Tanulom ezeket még mind... És közben változom, változtatok sok mindenen, kívül és belül.
Nem is árt... hiszen holnaptól egy új időszámítás kezdődik. :)

Van, hogy...

Van, hogy jó semmit sem tenni. Berakni a lelkünknek kedves zenét, meggyújtani egy füstölőt, tölteni egy pohár bort... levenni a könyvet a polcról amit már olyan régen nem lapoztam.... az érintése is emlékeket idéz, milyen sokat is adott...olvasgatni, igen ma is ezeket a sorokat emelném ki, húznám alá, csillagoznám be...
Van, hogy nem kell tenni cselekedni semmit. Hiába jár folyton az agy, listázáson, gyűjtögetésen, tárgyakon, javakon, dolgokon melyeket be kell szerezni mert ha nem....
Van, hogy ezzel kész vagyunk ha nem is vesszük észre.
Szinte elfelejtettem, hogy valódi változás nem a cselekvés, hanem a valamilyenné válás szintjén érhető el. Hogy van, hogy akarni igenis kell. Mert mindig azt mondjak ne akarj ezt vagy azt annyira... Pedig akarni kell. Ahogy aztán hagyni is. Hagyni... azaz hinni. Mert a hagyás magába foglalja valamennyi hitünket.
Van, hogy jobban benne vagyunk az áramlatban, van, hogy kevésbé. És olyan is van, hogy ideje visszatérni egy régebbi önmagunkhoz. Magammal lenni ismét többet, hallgatni a belső hangra, teremteni a magam valóságát, vonzani a magam élményeit...

Erdő, erdő...

Erdő, erdő, erdő... Vannak akik mindig máshova vágynak. Talán én is... olykor, sokszor. Itthon, a teraszon ülve volt, hogy néztem a repülőgépek által húzott csíkot, mentem volna én is... el, máshova, szűk volt az itteni világ.
Onnan aztán hiányzott az otthon. Majd ismét el, más országba, más földrészre, más klímába. Új, sok sok új inger, és hatás.
Kíváncsi voltam mennyi idő kell, hogy hiányozzon ismét az itthon. Majdnem egy év telt el. Közben volt, hogy hiányzott Anglia, Skócia. Az ottani helyek, érzések, energiák... hegyek, várak, ódon falak és történelem.

Most jó itthon. Járjuk a magyar tájakat, az erdők a legkedvesebbek. A négy éves gyermek keresi az angyalt akinek a Jóisten odaadta az erdőket, hogy megnyithassa velük az emberek szívét... keresi csönd bácsi lányát a patakokban aki csak szaladgál és mesél és mesél a fáknak a madarakról, a madaraknak a virágokról... keresi a manókat a fák odvaiban és a tündéreket a virágok szirmaiban... ahogy annyit meséltük ezt estenként innen jó messzire az év folyamán.

Vannak akik mindig máshova vágynak és soha nem jó ott ahol vannak. Mennyi értékes pillanat szaladhat így ki a kezünk közül... A mostban lenni jó, meg ha nem is mindig megy.
Talán ezért szeretem ennyire az erdőket. Csak a séta van, az erdő és mi, nincs célja sem nyeresége... legszívesebben elkóboroltam volna egyedül amerre visz a lábam patakokon át, hegyre fel, ott aztán üldögélni időtlenségben, egymagamban, nézni felülről a tájat...

A nagyvárosban hiányzott a csendes tengerpart, a tengerparton hiányzik az erdő, északon hiányzik dél melege, ott pedig a hűvös tavaszi reggel a frissen nyíló virágokkal...
Always homesick....
Vagy igazából jó is lehet mindig ott ahol vagyunk éppen... :)

Visszaszámlálunk

Telnek a dolgos hetek… vasárnaptól csütörtökig – májustól változott a szombattól szerdáig tartó munkarend – egyik a másik után… Közben már május vége van lassan. Nem mondom, hogy úgy elszaladt ez a nyolc hónap szeptember vége óta, mert ez nem igaz.

Hosszú volt, eseménydús, sokszor nehéz… berendezni az életünket ismét, egy új országban, megszokni az új körülményeket… felelősséggel dönteni fontos dolgokról, gyermeket idegen nyelvű óvodában indítani, férjnek munkahelyen helyt állni… végül mindenki hozta a legjobbat és egy igazán tartalmas iskolaévet tudhatunk magunk mögött.

Büszke vagyok a férjemre mert magasan az itteni szakmai színvonal felett nyújt és megteremtett mindent a családjának. Büszke vagyok Alízra mert ő is keményen küzdött a maga kis szintjén. Nulla nyelvtudással érkezett, beilleszkedett egy angol nyelvű óvodába, barátokat szerzett, szeretik, igyekszik érteni és beszélni, rengeteget gyakorolgatja a nyelvet és kérdez hogy tudná magát még jobban kifejezni és dicséretekkel tér haza rendszerint.

Én otthonossá tettem a lakhelyünket, többé kevésbé megismertem a várost, nap mint nap ellátom a családom és sajnos sokat vagyunk a lányokkal egyedül.

Szóval igazán sok mindent tettünk, éltünk meg az elmúlt időszakban… de közben elfáradtunk. Mostanra érezzük, hogy fáradtak vagyunk mindannyian. Alíz teljesen elvesztette az időérzékét, már arra sem emlékszik mikor és hogy is érkeztünk ide és azt kérdezi, hogy amikor megyünk végre haza akkor a nagyszülei már nagyon nagyon öregek lesznek? Honvágya van a kicsi lánynak. Az otthoni kis közegébe, a lakásunkba, a helyekre ahol kirándulni szoktunk, a nagyszülőkhöz. Vágyik találkozni otthoni barátnőkkel és a nyári ovis társakkal.

És őszintén szólva mi is vágyunk haza már… nem az emberek hiányoznak (ha már őszinte vagyok) a család, a tájak, erdők, illatok, ételek a város, rég nem látott barátok, ismerősök… Férj ezt úgy határozza meg a gyökerek. Talán igaza van. Vannak nekünk is gyökereink és szívesen gondolunk haza (általában) csak egyszer a múltban a jövőért és létért való küzdés a háttérbe nyomta jó erősen a gyökereket. De azért léteznek és így is neveljük a gyermekeket, tudják kik ők és honnan jöttek, otthon járva Alíznak már egyre több mindent lehet mesélni a városról, régi idők embereiről…

Szóval visszaszámlálunk, tervezzük az otthon töltött időt és terveink szerint június végén érkezünk. :)

Stílus, ami örök

Stílus. Kialakítása évekig eltarthat és egy fajta önismereti út. Mondhatnám, hogy az ideális ruhatár felépítése hosszú folyamat de ez pont, hogy nem csak ruhatár. Sokan adnak tanácsot és mondják meg mit hordj ha magas vagy ha alacsony, ha sovány, kövér, aránytalan… ha konzervatív ha trend követő, ha romantikus vagy inkább fiús, esetleg komolyabb, irodai öltözéket kedvelő… Aztán mégis csak egyedül maradunk az úton mert igazából senki nem segíthet nekünk, senki nem találhatja ki helyettünk, hogy kik is vagyunk,

A kiválasztott ruhadarabok ideális esetben passzolnak a személyiségünkhöz, a fizikai adottságainkhoz, követik az életvitelünket, a korunkat és a pénztárcánkat is.

“Minél érettebbek vagyunk, annál egyszerűbb lesz a stílusunk”- mondja Christian Dior.

Dior talán tényleg eltalált egy fajta igazságot… Az érettséget van aki fiatal korában eléri már és van aki soha, kevés neki egy élet is. Vannak akik az évek múlásával nem érettek csak korosak lesznek… ez persze nem zárja ki a maguk boldogságát…

A poszt apropóját adja, hogy ismét adott egy új életciklus vele együtt érkeztek új színek és formák, kiegészítők melyek eddig soha nem érdekeltek. Elgondolkodtatott, hogy tényleg mondhatjuk a stílusunk örök…?

A kisvárosi, a nagyvárosi, a fiatal, érettebb, terhesség előtti majd utáni stílus mindig változásban volt. Ehhez adódott és befolyásolta nem kis mértékben a költözés Európán belül majd kívül. Már Angliában is szívesen nézegettem az emberek megjelenését, a sokszor bohókás ruhadarabokat, a rengeteg kiegészítőt, ahogy a színeket merik viselni, hogy dacolnak esetleg a makulátlan szépség hiányával és kedvezőtlen időjárással. Egy idő után szimpatikus lett. Itt egészen más benyomások érnek ismét. A nők öltözködéséről már írtam. Egyszerre letisztult – főleg az abaya miatt – és mégis gazdag a stílusuk, igényes, képes feltűnő és ugyanakkor egyszerű lenni. A divat új fogalmat nyert. Jól esik beemelni egy egy ötletet és vegyíteni a klasszikus elemekkel kicsit csillogóbbá, színesebbé tenni az eddigi megjelenést.

Mégis… talán tényleg létezik mindenkinek egy, a számára legideálisabb megjelenés ami állandó. Amiben megtestesül a szelleme a személyisége melyet nem viselnie kell hanem ő maga. Egy fajta minőség, természetesség és magabiztosság.

Közel áll hozzám az egyszerűség, a letisztultság. Hiszek még mindig a tyúkláb mintás szűk szoknya és ing tökéletességében ahogy egy mélykék öltöny, díszzsebkendő és fehér ing férfias üzenetében is. Szeretem az e fajta egyszerűséget amely nem harsány, nem kiabál, hogy felhívja magára a figyelmet,  melynek értékét a finomság és összhang adja.

A klasszikus darabok – mint a kis fekete ruha, a capri nadrág, egy gyöngysor, a férfiak barna velúr cipője vagy szűkre szabott farmerja – minden korban és földrészen naprakészek.

Felfrissíteni a megjelenésünket jó, üdítő, érdemes mazsolázni az aktuális trendből akkor is ha nem hagyjuk, hogy a divat szabja meg mit viselünk ha nem kezdünk el egyen ruhákat viselni és őrizzük a stílusunk. Hiszen míg a divat a ruhákról szól, lényeges pontja az ár és folyton változik addig a stílus, a stílusunk a viselőjéről szól, érték teremtő és folyton fejlődik.

Kell egy kis áramszünet…

… de nem csak időnként. A napi rutin lehet unalmas, fárasztó, a kisgyerekes lét korlátolt, otthon falai közé szorult, monoton… századszor ugyanazt elmondó, egyik zűrzavart éppen felszámoló és máris a következő – tehát állandónak tekinthető – takarítás körül zajló. Közben folyamatosan a gyermekeket szem előtt tartó, fejlesztő, estére kimerült – de gondolkozol, hogy miben is, hiszen csak főztél, sétáltál, homokoztál, babáztál, mesét olvastál, rajzoltál… nem jutottál addig, hogy bármilyen “értelmes” felnőtt dolgot végezz – kissé türelmetlen.

Mikor a gyerekek alszanak új dimenzió nyílik, nézed őket milyen szépek, aranyosak, előkerül egy kis önvád is esetleg, lehetett volna még több energiám, időm, foglalkozhattam volna többet vele, igazságtalan voltam ezért vagy azért… De…

De én is csak ember vagyok… szimplán… nem szuper sem “ős” anya. Minden szeretet mellett sokszor nem tudom azt a maximumot adni ami fejben megvan és szeretném. Egy dolog biztos és könnyen elfogadható, ha az embernek nincs energia tartaléka, ha a saját raktárja üres akkor hogy is adhatna másnak például a gyermeknek.

Feladat adott, tehát időt kell nyerni… Na, de honnan lehetne… Az egész nap betáblázva reggeltől a fürdetésig. A kisebbik velem van non stop majd csak ősztől lesz óvodás. Tőlük hiába is venném el az nem jelent termékeny magányos pillanatokat számomra ami tudom, hogy feltöltene.

Marad a jól bevált kora reggel. Már csak egy kis esti átszervezés szükségeltetik, tv nézés gyakorlatilag mellőzve és órákon keresztül internet előtt bambulás, szörfözés szintén minimalizálva. Korai fekvést pedig követhet korai kelés és máris adott majdnem két óra ami csak az enyém.

Hogy mit lehet kezdeni ilyenkor? Például megnézni a napfelkeltét és sétálni egy nagyot a parton.

Aztán ha belefér még a teraszon egy habos kávé az csak bónusz.

Ha a reggeli órák nem válnak be mert túl korán/sötét/hideg van vagy lusta az ember, gyarló módon szeret(ne) sokáig aludni akkor marad a tesztelt régi módszer. Vagyis férjet szépen megkér, hogy vigyázzon a gyerekekre amíg jó magam elmegyek… hova, kérdezi… kicsit el, egyedül.

Nekem erre a célra mostanában tökéletesen bevált célpont a kedvenc kertészetem. (itt a kertészetek kicsit máshogy néznek ki mint otthon… nincsenek a jól szituált kertészeti áruházak sem kisebb üzletek, nagy területen, szabadban levő árudák ezek rengeteg növénnyel)

Egy kis séta itt úgy, hogy a kutya nem szól hozzám, kis növénymustra, kikapcsolódás és mehet tovább a nap.

Bakancslista

Nem rég séta közben belebotlottam ebbe az autóba és rögtön a Bakancslista című film jutott az eszembe. Nem is tudom miért… Valószínűleg nem vonható párhuzam a történet szereplőinek sorsa és az életbeli tulajdonosok között de mégis van egy kis hasonlóság a felfedezés a kalandvágy megélése… Színessé tenni az életet – a filmben azért, itt a valóságos utazóknak más miért – eljutni azokra a helyekre amik valaha szerepeltek a képzeletbeli listánkon, próbára tenni magunkat, megélni olyan pillanatokat amik aztán csak a mieink amire nem azért vágyunk hogy fotózzuk, posztoljuk, bekeretezzük… valahol mélyebben őrizzük eztán…

Nem tudom kik ők. Ha minden igaz 29 éve úton vannak. Hihetetlen. Van aki erre képtelen lenne. Én szívesen mennék, számomra nem teher az újabb és újabb költözés, országok, városok megismerése. Hogy hová mennék vagy mit élnék meg…? Van néhány dolog a listámon. Mint például visszamenni Skóciába és bebarangolni az egészet vagy eljutni Japánba cseresznyefa virágzáskor… egy olyan hegytetőről élvezni a naplementét ahol előttem a végtelen, nem csinálni semmit csak lenni és befogadni… és akad még néhány pont a napi csodán felül amit nem felejtek el észrevenni, hogy mindennap jelen van az életemben. :)

Mi leszel ha nagy leszel?

…Kérdeztem tegnap Alízt. Esetleg énekesnő? (mostanában rengeteget dalolászik http://alizmira.blogspot.com/2013/02/aliz-eload.html) Elsőszülöttem rám nézett teljesen komolyan majd közölte, hogy nem, én doktor néni leszek.

Hát persze… mondtam, tudom. Hallottam már a szándékról. Nem rég fogta fel igazán azt is csak, hogy az édesapja orvos. Nem beszélnek itthon erről, nem kérdezi (még), hogy mi hogy történik egy kórházban. Mégis az átlagos gyógyítós gyerek szerepjátékon felüli talán a ragaszkodása a dologhoz.

Eldöntheti ilyen kis korban valaki mi szeretne lenni? Talán. Talán mindenkiben kódolva van egy szakma egy önmegvalósítás egy út amin járva a legtöbbet hozza ki magából, amiben a legjobb lehet. Szerencsés az aki megérzi ezt. A másik oldalon maradnak az örök keresők.

Persze négy éves lesz még csak… ki tudja. De ha tényleg vágyik majd erre – és nem szülőnek való megfelelési vágy hajtja – akkor támogatni fogjuk természetesen.

Nem akarjuk még sokkolni a ténnyel, hogy mennyit kell tanulni majd, nem akarjuk elkezdeni a felkészítést, nem kívánjuk semmilyen elhivatottság felé terelni. Nem kell már most sokat tanulnia vagy belelátnia a felnőttek világába. Nem attól lesz majd boldog felnőtt és fog érvényesülni, hogy már kisgyerek korban hajt a cél érdekében.

Hitünk szerint sikeres és boldog felnőtt attól lesz ha tartalmas, boldog a kisgyerek kora, teljes értékű gyermek éveket él.

Emellett persze figyeljük miben a legjobb éppen…miben támogassuk.. így aztán van itthon játék orvosos táska éppúgy mint játék mikrofon… :)

ünneplés, tortázás

Manapság annyira sok dolgunk van… annyira rohanunk… a családi ünnepek sok helyen sekélyesek lettek, a gyerekek felnőttek és felnőttként már nem kell az a nagy felhajtás nekik, esetleg valami kis jelképes ajándék… valami instant, boltban kapható…

Az én olvasatomban az ünnepek sorában az első a születésnap. Hogy mit adjunk? Adjunk ajándékba valamit ami csak róla szól, egy szép napot amikor róla szólnak az események, egy meglepetés kirándulást, együtt töltött nyugodt családi órákat… És ha tehetjük kedveskedésből készíthetünk esetleg egy tortát.

Lányaim vannak, a női energiák körébe (szerintem)  beletartozik a gondoskodás, a táplálás, a család összefogása. Ezek szerint nevelem őket. Legyenek csinosak, szépek, cserfesek, szeretettel telik, gondoskodók. Ismerjék ki magukat a konyhában idővel. Látják, hogy a napi sütésen, főzésen kívül minden alkalomra készül valami, általában egy egy torta.

Közel sem vagyok profi csak lelkes és nagyon kitartó amatőr de ez nem is számít. Amikor mondtam Alíznak, hogy lesz az édesapja születésnapja rögtön azt kérdezte, hogy ehetek majd apa tortájából? Aztán majd felnő a kislányom és remélem természetes lesz neki is, hogy készítsen valamit amiben benne van a szíve az energiája, mindegy mit és milyen.

Idén így, hogy itt voltunk és nem az otthoni karácsonyi rohanásban, meglephettem férjet is végre valamivel. Vagyis nem is volt olyan nagy meglepetés…

Napokkal korábban összeállítottam a fondant virágokat, sütöttem a lapokat, kevertem a krémet. Minden jól kiszámolt terv szerint haladt. Alíz látta mi lesz… de megeskettem, hogy ez titok, nem mondjuk el. Jó jó titok… Utolsó nap aztán a családi ebéd végén közölte a leányom, hogy most már ebből az ételből elég volt, akkor ehet végre apa tortájából? :D

Íme a meglepetés Eszterházy torta.

Mézes, mézes, mézes

Elkészültek az idei mézeskalács alkotások. Szinte büszke vagyok magamra, egészen gyakorlatiasan megoldottam a dolgot. Sütöttem (jó nagy késéssel) adventi koszorút, kis mécses tartót, formákat, szíveket, fenyőt, harangot stb… minden mennyiségben.

A javát csak fehér írókával díszítettem abból csomagolok Alíznak ajándék pakkokat az ovis néniknek.

Az idei év slágere nálam a szívecskék, fehéren, pirosban, korall színben, pöttyösen, virágosan, belül kicsi szívvel… annyira helyesek.

Jövőre fogok hozni otthonról kis gyöngyöket a díszítéshez mert itt elég gyér a választék e tekintetben… vagy csak én nem akadtam rá a forrásra.

A koszorúnk amin gyorsan meg is gyújtottunk 3 gyertyát.

És végül a helyes kis mécses tartó visszafogottan, fehérben. :)

Most ránéztem a naptárra és szinte meglepődtem, hogy 17-ét mutat. Mindjárt karácsony. Gyerekkoromban vártam, szép karácsonyaink voltak mindig nagy fával, ajándékokkal, együtt volt a család, Aztán felnőttként hol jobban hol kevésbé sürgettem a napot… Manapság ismét várom. Egyrészt a gyerek miatt, látni hogy örülnek… másrészt mert az ünnepeket megtartani jó, kell. Nem lehet minden nap egyen nap… kell az amikor párszor az évben ünneplőbe öltöztetjük a lelkünk és szívünk. Már nem ajándékokért várom, csak az alkalomért. Idővel (korral) talán az ember megtanulja értékelni a minőségi pillanatokat az együtt töltött időt.

Már csak egy hét… Boldog Karácsonyt ha esetleg akad olyan akivel nem “találkozom” már addig!

tükröm tükröm

Bár soha nem zavart ha a tükörből nem egy modell nézett vissza, mostanában mégis csak elgondolkoztam, hogy mit tehetnék magamért, hogy kisimultabb, üdébb, fiatalosabb szóval csak szimplán szebb legyek. Mert ugye minden nőnek vágya ez… akkor is ha tagadja vagy ha “nem foglalkozik” vele vagy ha számára “csak a belső a fontos” és nem a külcsín.

A női ideálok elég gyakran változnak, míg a század elején a töltött galambok számítottak szépnek és vonzónak a húszas években és a háborús évek alatt a sportos testalkatúak, lapos mellűek aztán jöttek a telt idomú homokórák, hódított ismét a fűző hangsúlyozva a vékony derekat, kiemelve a dús kebleket és manapság ismét a cingárság a sikk.

Az ideálisnak számító arc is változott időről időre de nem ekkora kilengésekkel mint a testi megjelenés.  Kor és kultúra függő is de ha lehetőségük lenne a férfiaknak összerakni arcképrészletekből a női arcot akkor az átlag életkor 25 év körül lenne, a száj, szemek tinédzser korúak, az érett nő arca talán érdekes keveréke lenne a nőiségnek és a gyerekességnek.

Valaha, a viktoriánus korban a hölgyeknek sápadt, porcelán arc dukált a törékeny testalkat mellé míg manapság ismét vágyott a telt ajak, az élettel teli bőr, megengedett a plasztika a fiatalítás  - hozzáteszem plasztikázás már az ókori Egyiptomban is létezett ahogy a pirosra festett ajkak is vagy a szemfestés amivel optikailag nagyobbítani kívánták a szemet – jöhetnek a csodaszerek, a méregdrága kezelések és kencék amelyeket a nők hajlamosak megvásárolni erőn felül is egyetlen cél érdekében…

Hogy mi az egyetlen cél? A feszes, fiatalos bőr, a vastag ajkak, a sminkelés, a nagy szemek, a fehér fogak, a szőrtelenítés, a mell megnagyobbítása, a dús haj, a fitnesz szalonok…. és még sorolhatnánk… mind-mind a fiatalság a termékenység illúzióját igyekeznek meghosszabbítani. (a “nehéz napokban” az észrevehetetlen tamponok és betétek pedig a “terméketlen” időszakot igyekeznek eltitkolni)

Márai azt mondja “szépnek lenni annyi mint ártatlannak lenni… minden más csak kozmetika.” Lehet a szépség nem is egy megfogható, megvásárolható dolog… hiába költünk rengeteg pénzt kozmetikumokra hiába csinosíttatjuk, szabatjuk más által a test vagy arc vonalait… talán a szépség valóban anyagból és lélekből való “zománcszerű tünemény” amely összetörik ha felbomlik a jellembéli összetétel. A harmónia hiányát, a lélek fáradtságát követheti a test megcsúnyulása, tükröt mutatva… nekünk.

Bízhatjuk magunkat az üzletek kínálatára, a marketingre, a kutatásokra, a legújabb, legjobb, legdrágább krémekre, újításokra… ennek csak a pénztárcánk szab határt. Visszatérhetünk régebbi bevált módszerekhez, gyógyfüvekből, házi szerekből, gyümölcsökből, zöldségekből készült szépítő szerekhez, pakolásokhoz. Mindemellett találjuk meg kinek mi a relaxáló, lélekfrissítő, legyen az jóga vagy futás vagy csak kora reggel kiülni egy bögre teával a csendbe…

Régi szerelmem a jóga és igyekszem megtalálni ismét az időt rá, amikor így magammal lehetek. Próbálgatok krémeket, igyekszem felszámolni a hatalmas alvásdeficitet ami a lányok mellet fennáll… Érdekelnek természetes szerek, pakolások, hiszek benne, hogy lehet fűben-fában-zöldségben-gyümölcsben szépség. Ismerni nem ismerek sajnos igazán ilyen házi varázslatokat.

Viszont nyitott vagyok minden bevált dologra, minden kipróbált saját készítésű arcápolásra. Bárkinek aki erre jár ha van ötlete vagy amire esküszik mert bevált akkor örülök neki ha leírjátok!

bye bye anglia

Utolsó bejegyzés Angliából. Hát eljött ez a nap is… A ház gyakorlatilag üres, a sarokban sorakoznak a megpakolt bőröndök, amit nem tudtunk vagy akartunk költöztetni azt elvitték a barátok. Furcsa érzés. Építeni szeretünk, ezt az otthont is építettük sok energiával most pedig hetek óta azon vagyunk, hogy megszabaduljunk a saját használati tárgyainktól, autóktól, kinti játékoktól, konyhai szerektől.

Ezekhez mindhez emlék köt, emlékszem amikor választottuk őket vagy az alkalomra, egy ünnepre, húsvétra amikor pl. Alíz kinti játékokat kapott. A konyhában sok időt töltöttem amikor a családomnak ételt főztem, polcot és tárolókat vettünk mert még otthonosabb gyerekszobát szerettem volna. Alíz imádta is a kis kuckóját és nem igazán értette amikor tegnap vitték el a tárolóját amiben ő a hercegnőit és egyéb kis becses vackait őrizte…

Szóval építeni szeretünk, nem rombolni és ahogy a hetek alatt kifogyott alólunk minden szinte egyre erősebb lett az érzés, hogy ennek így legyen már vége.

Az elmúlt napokban olyan szép arcát mutatta nekünk az időjárás mint ritkán. Gyönyörű meleg, napos délutánok, igazi nyárelő. Alíz nagyon sokat játszott kint, a kis barátnőjével hála Orsinak aki többször is elvitte segítve ezzel nekem a pakolásban.

Közben gondolkoztam sokat, összegeztem. Nem vagyunk hálátlan típus, sokat köszönhetünk Angliának, összességében jó volt itt, sok mindenben sokkal jobb, mint otthon. Ahogy számolgattam tegnap este kiutazásunk előtt legalább 8 költözésem volt az országon belül és a nagy világban is ez lesz talán a nyolcadik új lakhelyünk majd… Egyszer elemezték a horoszkópom ahol világosan szerepel, hogy szeretem a mozgalmas életet, szeretek utazni, jönni-menni… ez úgy látszik tényleg így van :)

Angliában bejártuk amit családilag lehetett. Éltünk közép Angliában, Skóciában, majd most itt Bristolban délen. Skóciában megnéztük a Felföldet ami egy csoda a maga hatalmas hegyeivel, történelmével, tavaival mint Loch ness.  Bejártuk Wales-t a várakat, tengerpartokat, voltunk a sziget leg délibb és leg nyugatibb pontján Cornwall-ban, felkerestünk számos világörökség részeként jegyzett helyet.

Szép volt, jól éreztük magunkat de most megyünk, felfedezünk valami egészen újat a világ másik részén.

Végül egy kis Anglia, Skócia, Wales összes.

Mamma mia

Anglia, ősz, sok esős nap, kertvárosban két pici gyerekkel… egyenes út ahhoz, hogy az ember besavanyodjon otthon. Bár tiltakoztam ellene de el kell ismerjem férjnek lett igaza, kellett egy autó.

Tiltakozásom egyedül az angol közlekedés miatt volt tudniillik itt ellenkező oldalon vezetünk a megszokotthoz képest. Ez leírva egyszerűnek tűnhet… de amikor az ember lánya belecsöppen a forgalomba, a 3-4 sávos körforgalmakba egy nagy városban mint Bristol hátul valamelyik gyereknek aktuálisan akad valami problémája miközben próbálsz koncentrálni… szóval nem egyszerű és tartottam tőle.

Szóval drága férjemnek lett igaza és azzal, hogy novemberben a születésnapomon meglepett egy autóval megváltozott az életem Angliában. Kinyílt a világ, mehettünk a csajokkal barátnőzni, parkokba, vagy csak csaptunk egy lányos vásárlós napot. Néha ugyan akadtak érdekességek volt, hogy a hét mérföldes utat haza felé közel húszból voltunk képesek abszolválni… az ember eltéveszt egy körforgalmat, aztán esetleg még egyet és máris Walesben találja magát…

No de az ilyenekre is már csak mosolyogva gondolok vissza. Nem vagyok igazán tárgyfüggő ember, kevés dolog van amihez ragaszkodom de most az autóm eladása igazán szomorúvá tett. Persze tudtam, hogy a költözéssel eljön ez is, mégis rossz volt kipakolni amikor megtudtam pár napja, hogy délután megválunk egymástól. Gondolkoztam a tárgyaknak van-e lelke (hú micsoda eretnekség, rengetegen azt is megkérdőjelezik, hogy az embereknek van esetleg :))) Azt hiszem mi ruházhatjuk fel talán lélekkel ha egy egy használati tárgyat nagyon szeretünk, emellett egy fajta rezgése lehet, igen mint mindennek. Hogy ez milyen minőségű az más kérdés de van az embereknek is rezgése, a tárgyaknak is és sokszor egy ember és egy tárgy megtalálja egymást.

Kicsit gyerekesnek érzem magam ezzel az érzéssel a lelkemben most – a lányom szokott 3 évesen ragaszkodni minden nap valamihez, labdához, másik labdához, harmadik labdához, a háromhoz egyszerre, csillag alakú fürdő gélhez, hercegnőkhöz, legutóbb a lakástelefon mobil talapzatához amit elnevezett éléskamrájának… és a többi amiket cipel magával mindenhová – de talán más is volt így nem vagyok egyedül…

Na, de akkor hangerőt feltolni és induljon az ABBA :)))) mert nem ám óvodás zenét hallgattunk út közben, Alíz közölte ez szar  nem tetszik vegyem ki és rakjam vissza a mamma miat :)

Egy kis bristoli emlék.

listázunk

Lassan lassan végstádiumba érünk a költözés tekintetében minden síkon. Volt amikor az ember tervezgette, játszott a gondolattal, hogy majd egyszer… Aztán a lehetőség megragadása után ugyan még nem képes elhinni de már kezdi sejteni, hogy nagy változás jön és rövidesen majd össze kell pakolnia az életét. Az ezt követő időszakban volt némi nosztalgia mert elvégre nem volt olyan rossz itt, sok emlék is köt de már munkál a kalandvágy, hogy menjünk, ismét építsünk, valósítsunk meg valamit, hozzunk létre egy új otthont, rendezzünk be egy új életet.

Bár nem vagyunk tárgyfüggők de voltak apróbb hullámvölgyek amikor szeretett dolgaink után érdeklődtek idegenek, amikor elkezdtük hirdetni az autómat (az első angol autómat amihez kedves emlékek kötnek és ami fontosabb egy új életérzést adott itt nekem, de erről majd később) amikor a lakást szemrevételezték az új leendő lakók és Alíz lányom kérdezte, hogy mit keresnek itt, mit akarnak a házunkban…

Mára lassan az összes szálat elvarrtuk, listázzuk a maradék teendőt, az itteni létet úgy érzem kezdjük egyre inkább magunk mögött hagyni. Még fizikailag pár hétig itt élünk de lelkileg már már építkezünk máshol. Csak még megrendelünk, veszünk ezt azt ami nekünk otthon kell majd, még eladunk ezt azt, még kihasználjuk az időt és találkozunk barátokkal, kis barátnőkkel, de valójában ha testbeszédünk jelezné ami bent van a lábunk már másfelé mutatna, már indulnánk…

amikor én még kislány voltam...

Tegnap egy farmon jártunk ahol volt minden féle állat (elvégre Noé bárkája a farm neve) így a szavannáktól, Ausztrálián eljutottunk egyenesen a mezei tyúkudvarig és nyúlólakig. Nagyobbik lányom lelkesen simogatta a nyulakat, a kiscsibéket, álltunk a nagy üveges csirke megőrző előtt ahol  bent egy nagy lámpa alatt sertepertéltek a kis pelyhes jószágok. Magyaráztam neki hogy is van ez, hogy baromfi földög a kakas a fiú és a tyúk a lány, az anyuka, mint az embereknél, ő fogja nevelni a kiscsibéit... Ahogy meséltem ezeket neki, meséltem miért is van felettük az a nagy lámpa, eszembe jutott vagy inkább valahonnan felsejlettek emlékek, milyen volt amikor én voltam ilyen kislány.

Amikor én még kislány voltam a nagymamám nagy karton dobozban hozta haza a több tucatnyi kiscsibét. Emlékszem alig vártam mikor érkeznek már meg a kis cukiságok. Ma is hallom szinte és érzem a vele járó szagokat. Levették a karton tetejét, alul újság papír volt és a doboz telis tele apró sárga kis gombóccal. A kis lábuk tipegett a papíron, guggoltam mellettük néztem őket, simogattam és hallgattam a véget nem érő apró csipogást. Aztán egy nehéz agyag itatót kaptak rendszerint középre, sok lyukkal körben, ez is előttem van.

Amikor én kislány voltam egy vidéki nagyobbacska városban éltünk közel nagymamával ahol volt kert és voltak állatok. Szerettem kint lenni, a kertben csatangolni, napjában többször megmászni a cseresznye fát, tudtam hol van a kedvenc szőlőm ahonnan bármikor szakíthatok egy fürtöt. Szerettem a mamával bemenni a fólia sátorba megnézni ahogy tavasszal kezdenek növekedni a zöldségek. Emlékszem ahogy bementünk és megcsapott a párás meleg aztán az ujjammal rajzoltam a vizes sátor oldalára minden félét, ábrándozva milyen lesz ha nagy leszek talán... Szedni nap mint nap egy tál epret, összetörtem villával vagy egészben ettem a lépcső tetején ülve...

Gyerekként szerettem a szüleimmel járni a Balatonra, nyaralni a "vállalati" üdülőben. Az sem volt baj, hogy kilométerekre volt a parttól a főút másik felén, hogy háromnegyed órát sétáltunk le mire fürödhettünk... de legalább közben kaptam mindig egy gombóc házi vanília fagyit, olyat amilyet azóta sem találok égen földön. Szerettem a mamáékkal is üdülni egy egy hetet a közeli gyógyfürdő mellett, szintén vállalati nagyon nagyon egyszerű kis üdülőben lakva, az sem volt baj, hogy nem volt TV... inkább kint tollasoztunk a réten.

Hogy miért pont azok maradtak meg az emlékeim között amik, ki tudja. De számomra ezek kis alapkövek amikből lettem. Persze még sorolhatnám a rengeteg emléket a minden esti meseolvasástól a sütés főzésig, a sötétedésig tartó utcán biciklizéstől a szomszéd dombon való szánkózásig...

Ma a lányaim ilyen kicsik és náluk is épülnek ezek az alapok. Sajnos sokkal kevesebbet vannak állatok közelében, kevesebbet vannak nagymamánál, dédinél, vidéki rokonoknál, manapság farmokon találkoznak állatokkal. Sokkal többet autóznak és ülnek repülőn (tekintve, hogy én gyerekkoromban egyáltalán nem repültem) többet látják a tengert mint a Balatont. Vannak dolgok amik viszont nem változnak. Szeretik ők is például a könyveket, akkor is ha a csapból is barbi mese folyik, szeretik ha olvasunk nekik. Nagyobbik lányom úgy szeret felmenni a mamával vagy a papával a kertbe mint én szerettem anno a nagymamámmal. Csak körülnézni kicsit, szedni ezt azt, kérdezgetni mi micsoda, milyen bokor milyen fa. Sokszor látom egy egy apróság hogy megmarad a fejében, mint anno nekem is.

Most számomra olyan távolinak tűnnek a saját gyerekkorom emlékei (főleg, hogy a világunk is hatalmasat fejlődött azóta) és látom milyen fontos, hogy a lányoknak mit is adunk, mennyi időt, energiát, élményt, lehetőséget, hogy mivel találkoznak. Nem sokára megyünk is haza és találkozhatnak nagyszülőkkel, dédikkel, elmegyünk rokonokhoz falura hogy ne csak egy farmon lásson kapirgáló tyúkokat, ülhetnek este a kert lépcsőjén a mamával vagy papával és csak gyűjtsék ők is az emlékeket.

költözés

Itt még nem esett szó róla pedig életünk mostanság legmeghatározóbb momentuma a tény, hogy költözünk. Nem hogy Bristolból, el Angliából. :)

A kép apropója, hogy egy igen meleg térségbe, országba megyünk, Ománba. Alíz pedig (ugyan fogalma sincs róla mi az az Omán, nekünk sincs túl sokkal több csak amit olvasgattunk róla) készül és annyit fogott fel egyelőre az egészből, hogy sokat hordhat fürdőruhát, nap mint nap pancsolhat, nem kell a gyűlölt harisnya ellenben szoknyát hordhat szakadatlan.

Szóval Omán. Történt egy kora tavaszi napon, hogy érkezett egy állásajánlat a férjnek amiben a térségbe keresnek sebészt. Rugalmas és elég gyors észjárású emberek lévén még aznap el is küldte az önéletrajzát, pár napon belül már szóltak is, hogy interjú várható és nagyon tetszik mindenkinek. Telefon interjúk sorozata… és alig 1-2 héten belül kinyilvánították szándékukat, hogy a listájukon az első helyen szerepel több száz orvos között és bizony őt akarják a magánklinikájukra sebésznek. Én pedig nagyon büszke vagyok a tehetséges, ügyes férjemre. :)

Ez olyan sorsszerűen következett be, minden erőlködés és görcsölés nélkül. Gondolkoztunk rajta de igazából tudtuk, hogy menni akarunk. Most tele vagyunk kíváncsisággal, kérdéssel, várakozással… júniustól kezdődik ott az új életünk de mi lányok csak nyár végétől csatlakozunk majd. Addig viszont itt vár minket egy elég kellemetlen tevékenység… le kell zárni az itteni életünket, felszámolni mindent amit eddig építettünk, eladni kedves tárgyakat, bútorokat, búcsúzni barátoktól, gyerek játszótársaktól… De ez az élet rendje, menni kell.

És, hogy a posztot pozitívan zárjam: a napokban eszembe jutott valami érdekes. Ha jól belegondolok mi ezt már jó ideje teremtettük… Már több évvel ezelőtt volt, hogy olvastam egy Coelho könyvet amiben a női főhős egy közel keleti országba megy el megtalálni önmagát vagy ami vár rá, önmegvalósítani. Akkor felmerült bennem, hogy hmm majd egyszer én is elmegyek egy ilyen országba és ott csodákkal fogok találkozni… Szabolcs pedig évek óta mondja, hogy na majd elköltözünk valami közel keleti országba, megmenti a szultán fiát, a család magánorvosa lesz és szuper életünk lesz meglátom… :)

Nos, fogalmam sincs, hogy van-e a szultánnak fia de a gondolatok így teljesülnek, így teremtünk. Azóta volt is néhány próbálkozás már a térségbe de eddig nem vették fel… mostanra elengedtünk minden görcsöt ezzel kapcsolatban és negatív, akadályozó energia híján ment is a teremtés a maga útján. (de ezekről a dolgokról majd egyszer később, ez azért sokkal sokkal több szót érdemel)

Végezetül az egyik kedvenc íróm, Márai Sándor sorai a Füves könyvből a képzelőerőről:

A képzelőerőről

A franciák szerint igazi fantáziája annak van csak, aki látni tudja a valóságot. Ez a képesség ritka. Az emberek azt hiszik, a fantázia egyértelmű valamilyen soha nem létezett tünemény megálmodásával. De soha nem létezett tüneményeknek nincs kezük, sem lábuk, olyanok, mint a griffek, s aminek nincs köze a valósághoz, az unalmas és gyermekes. Az igazi képzelőerő a valóságból építi fel az újat, a csodálatost, a meglepőt. Látni a valóságot sokkal meglepőbb és fantáziadúsabb vállalkozás, mint felhőkből építeni a valóság első fuvallatára szétomló álomvárakat. Tanulj meg igazán látni egy épkézláb embert, s meg kell tudnod, hogy meglepőbb és csodálatosabb, mint a mítoszok szárnyas hősei.