Van, hogy...

Van, hogy jó semmit sem tenni. Berakni a lelkünknek kedves zenét, meggyújtani egy füstölőt, tölteni egy pohár bort... levenni a könyvet a polcról amit már olyan régen nem lapoztam.... az érintése is emlékeket idéz, milyen sokat is adott...olvasgatni, igen ma is ezeket a sorokat emelném ki, húznám alá, csillagoznám be...
Van, hogy nem kell tenni cselekedni semmit. Hiába jár folyton az agy, listázáson, gyűjtögetésen, tárgyakon, javakon, dolgokon melyeket be kell szerezni mert ha nem....
Van, hogy ezzel kész vagyunk ha nem is vesszük észre.
Szinte elfelejtettem, hogy valódi változás nem a cselekvés, hanem a valamilyenné válás szintjén érhető el. Hogy van, hogy akarni igenis kell. Mert mindig azt mondjak ne akarj ezt vagy azt annyira... Pedig akarni kell. Ahogy aztán hagyni is. Hagyni... azaz hinni. Mert a hagyás magába foglalja valamennyi hitünket.
Van, hogy jobban benne vagyunk az áramlatban, van, hogy kevésbé. És olyan is van, hogy ideje visszatérni egy régebbi önmagunkhoz. Magammal lenni ismét többet, hallgatni a belső hangra, teremteni a magam valóságát, vonzani a magam élményeit...