amikor én még kislány voltam...

Tegnap egy farmon jártunk ahol volt minden féle állat (elvégre Noé bárkája a farm neve) így a szavannáktól, Ausztrálián eljutottunk egyenesen a mezei tyúkudvarig és nyúlólakig. Nagyobbik lányom lelkesen simogatta a nyulakat, a kiscsibéket, álltunk a nagy üveges csirke megőrző előtt ahol  bent egy nagy lámpa alatt sertepertéltek a kis pelyhes jószágok. Magyaráztam neki hogy is van ez, hogy baromfi földög a kakas a fiú és a tyúk a lány, az anyuka, mint az embereknél, ő fogja nevelni a kiscsibéit... Ahogy meséltem ezeket neki, meséltem miért is van felettük az a nagy lámpa, eszembe jutott vagy inkább valahonnan felsejlettek emlékek, milyen volt amikor én voltam ilyen kislány.

Amikor én még kislány voltam a nagymamám nagy karton dobozban hozta haza a több tucatnyi kiscsibét. Emlékszem alig vártam mikor érkeznek már meg a kis cukiságok. Ma is hallom szinte és érzem a vele járó szagokat. Levették a karton tetejét, alul újság papír volt és a doboz telis tele apró sárga kis gombóccal. A kis lábuk tipegett a papíron, guggoltam mellettük néztem őket, simogattam és hallgattam a véget nem érő apró csipogást. Aztán egy nehéz agyag itatót kaptak rendszerint középre, sok lyukkal körben, ez is előttem van.

Amikor én kislány voltam egy vidéki nagyobbacska városban éltünk közel nagymamával ahol volt kert és voltak állatok. Szerettem kint lenni, a kertben csatangolni, napjában többször megmászni a cseresznye fát, tudtam hol van a kedvenc szőlőm ahonnan bármikor szakíthatok egy fürtöt. Szerettem a mamával bemenni a fólia sátorba megnézni ahogy tavasszal kezdenek növekedni a zöldségek. Emlékszem ahogy bementünk és megcsapott a párás meleg aztán az ujjammal rajzoltam a vizes sátor oldalára minden félét, ábrándozva milyen lesz ha nagy leszek talán... Szedni nap mint nap egy tál epret, összetörtem villával vagy egészben ettem a lépcső tetején ülve...

Gyerekként szerettem a szüleimmel járni a Balatonra, nyaralni a "vállalati" üdülőben. Az sem volt baj, hogy kilométerekre volt a parttól a főút másik felén, hogy háromnegyed órát sétáltunk le mire fürödhettünk... de legalább közben kaptam mindig egy gombóc házi vanília fagyit, olyat amilyet azóta sem találok égen földön. Szerettem a mamáékkal is üdülni egy egy hetet a közeli gyógyfürdő mellett, szintén vállalati nagyon nagyon egyszerű kis üdülőben lakva, az sem volt baj, hogy nem volt TV... inkább kint tollasoztunk a réten.

Hogy miért pont azok maradtak meg az emlékeim között amik, ki tudja. De számomra ezek kis alapkövek amikből lettem. Persze még sorolhatnám a rengeteg emléket a minden esti meseolvasástól a sütés főzésig, a sötétedésig tartó utcán biciklizéstől a szomszéd dombon való szánkózásig...

Ma a lányaim ilyen kicsik és náluk is épülnek ezek az alapok. Sajnos sokkal kevesebbet vannak állatok közelében, kevesebbet vannak nagymamánál, dédinél, vidéki rokonoknál, manapság farmokon találkoznak állatokkal. Sokkal többet autóznak és ülnek repülőn (tekintve, hogy én gyerekkoromban egyáltalán nem repültem) többet látják a tengert mint a Balatont. Vannak dolgok amik viszont nem változnak. Szeretik ők is például a könyveket, akkor is ha a csapból is barbi mese folyik, szeretik ha olvasunk nekik. Nagyobbik lányom úgy szeret felmenni a mamával vagy a papával a kertbe mint én szerettem anno a nagymamámmal. Csak körülnézni kicsit, szedni ezt azt, kérdezgetni mi micsoda, milyen bokor milyen fa. Sokszor látom egy egy apróság hogy megmarad a fejében, mint anno nekem is.

Most számomra olyan távolinak tűnnek a saját gyerekkorom emlékei (főleg, hogy a világunk is hatalmasat fejlődött azóta) és látom milyen fontos, hogy a lányoknak mit is adunk, mennyi időt, energiát, élményt, lehetőséget, hogy mivel találkoznak. Nem sokára megyünk is haza és találkozhatnak nagyszülőkkel, dédikkel, elmegyünk rokonokhoz falura hogy ne csak egy farmon lásson kapirgáló tyúkokat, ülhetnek este a kert lépcsőjén a mamával vagy papával és csak gyűjtsék ők is az emlékeket.