Mamma mia

Anglia, ősz, sok esős nap, kertvárosban két pici gyerekkel… egyenes út ahhoz, hogy az ember besavanyodjon otthon. Bár tiltakoztam ellene de el kell ismerjem férjnek lett igaza, kellett egy autó.

Tiltakozásom egyedül az angol közlekedés miatt volt tudniillik itt ellenkező oldalon vezetünk a megszokotthoz képest. Ez leírva egyszerűnek tűnhet… de amikor az ember lánya belecsöppen a forgalomba, a 3-4 sávos körforgalmakba egy nagy városban mint Bristol hátul valamelyik gyereknek aktuálisan akad valami problémája miközben próbálsz koncentrálni… szóval nem egyszerű és tartottam tőle.

Szóval drága férjemnek lett igaza és azzal, hogy novemberben a születésnapomon meglepett egy autóval megváltozott az életem Angliában. Kinyílt a világ, mehettünk a csajokkal barátnőzni, parkokba, vagy csak csaptunk egy lányos vásárlós napot. Néha ugyan akadtak érdekességek volt, hogy a hét mérföldes utat haza felé közel húszból voltunk képesek abszolválni… az ember eltéveszt egy körforgalmat, aztán esetleg még egyet és máris Walesben találja magát…

No de az ilyenekre is már csak mosolyogva gondolok vissza. Nem vagyok igazán tárgyfüggő ember, kevés dolog van amihez ragaszkodom de most az autóm eladása igazán szomorúvá tett. Persze tudtam, hogy a költözéssel eljön ez is, mégis rossz volt kipakolni amikor megtudtam pár napja, hogy délután megválunk egymástól. Gondolkoztam a tárgyaknak van-e lelke (hú micsoda eretnekség, rengetegen azt is megkérdőjelezik, hogy az embereknek van esetleg :))) Azt hiszem mi ruházhatjuk fel talán lélekkel ha egy egy használati tárgyat nagyon szeretünk, emellett egy fajta rezgése lehet, igen mint mindennek. Hogy ez milyen minőségű az más kérdés de van az embereknek is rezgése, a tárgyaknak is és sokszor egy ember és egy tárgy megtalálja egymást.

Kicsit gyerekesnek érzem magam ezzel az érzéssel a lelkemben most – a lányom szokott 3 évesen ragaszkodni minden nap valamihez, labdához, másik labdához, harmadik labdához, a háromhoz egyszerre, csillag alakú fürdő gélhez, hercegnőkhöz, legutóbb a lakástelefon mobil talapzatához amit elnevezett éléskamrájának… és a többi amiket cipel magával mindenhová – de talán más is volt így nem vagyok egyedül…

Na, de akkor hangerőt feltolni és induljon az ABBA :)))) mert nem ám óvodás zenét hallgattunk út közben, Alíz közölte ez szar  nem tetszik vegyem ki és rakjam vissza a mamma miat :)

Egy kis bristoli emlék.