Külföldön élve

Van, hogy még mindig utolérnek (minket) érzések, események, megjegyzések, javaslatok, "na én aztán nem élnék itt, ott..." típusú kinyilatkoztatások és a legvelősebb is újra és újra előkerül, miszerint a tettel, hogy elhagytuk a földünket azt bizonyítjuk, hogy bennünk szikrányi hazaszeretet sincs és aki igazán magyar, még magyarabb az bizony otthon marad....

Van, hogy még mindig belefutok többször megfejtett emberi játszmákba melyek a saját közegemben meg sem érintenének, be sem lépnének az életembe de külföldön élve több dolgot beenged az ember  és többet megenged másnak... Mert talán úgy érezzük rá vagyunk szorulva másokra mert azt akarjuk érezni "egy ívásúak" vagyunk... pedig könnyen lehet nem is.

Hogy hol élünk az a mi választásunk, így döntöttünk. Nem bíztatunk másokat, nem sajnálunk le nem ítélünk meg megint másokat akik maradnak vagy másfelé indulnak. Elfogadók vagyunk és nem várunk el többet. Ha nem így történik igazából az sem érint.

Az idegenben lét egy szinte teljesen más élet. Látszólag ugyanazt tesszük mint ha otthon lennénk, munka, háztartás, gyermek nevelés, óvoda, iskola.... De valójában olyan képességeket és energiákat is mozgósítani kell amelyekre addig esetleg nem volt szükségünk vagy csak lusták voltunk, kényelmesek, megoldottuk máshogy a dolgainkat...

Elindulni, a lábunkat megvetni egy idegen földön először is extra alkalmazkodó képességet kíván. (Most nem azon "szerencsésekről" beszélek akik megérkeztek egy instant "jóba"és éppen csak fel kellett venni a legalapvetőbb helyi szokásokat)
Landolni egy angol kisváros tipikus sorházának bérelt szobájába, berendezkedni, munkába indulni, komfort zónánk legszélső peremén mozogva, nyelvet még nem tökéletesen beszélve, helyi szokásokról mit sem tudva de magunkban bízva tenni a dolgunk... ellátni pár hónapos gyermeket vad idegen környezetben, extrém helyzetekben feltalálni magunkat, otthont teremteni a semmiből...  ez is egy fajta kezdet.
Panaszkodásra nem adnám a fejem véletlenül sem. Olykor nosztalgiával gondolok vissza azokra az időkre, nehéz volt, nem volt nagy autónk (kicsi sem) sem pazar házunk sem annyi minden egyebünk... és mégis tökéletesen rendben voltunk, a vágyaink, a céljaink az értékeink.

Kívánatos alázatosnak lenni. Nem alázatoskodni, azaz álcázni a dölyfösséget vagy büszkeséget hanem valóban nyitottan, szelíden, állhatatosan viselkedni, tanulni másoktól, tanulni magunkról, az életről. Érdemes ezeket a tulajdonságokat magunkra ölteni mint egy ruhát és viselni amely aztán látható lesz más számára is és ez befolyásolni fogja emberi kapcsolatainkat, létérzésünket.
Az alázat kitágítja világunkat, egyre több minden érkezik az életünkbe, egyre több minőségi kapcsolat és egyre több mindent vagyunk képesek befogadni. A büszke embernek igen apró a világa, büszkesége, kevélysége bezárja az ego szűk közegébe.  Ha kinyílik a szemünk másokra és figyelünk rájuk akkor egyre tágul a kör amiben élünk.
Alázat kell ahhoz is, hogy természetes módon fogadjuk a dicsérő szavakat, a sikereket, a sors ajándékait.
Hasznos mindenkinek megvizsgálni magában ennek a tulajdonságnak a meglétét ha költözésre adja a fejét.

Emberi kapcsolataink. Nehezen átláthatók és megérthetőek sokszor... Egyrészt hiába hiányoznak otthon maradt barátok, vállalni, tudni kell, hogy a barátság egy törékeny dolog és egyáltalán nem biztos, hogy kiállja az idő és távolság próbáját. Vagyis ez az igazi nagy szűrő mert aki ezek után fenn marad - az a kevéske - ők a barátok. Akiket érdekled, keresnek és lehettek a világ két különböző pontján akkor is tudtok egymásról. De ritka...
Barátokat lelni nem egyszerű. Természetes módon első körben az azonos nyelvű ismerősökkel igyekszik az ember kialakítani jó viszonyt, minőségi kapcsolatot. Évek alatt rá kellett jöjjek, hogy a közös nyelv egyáltalán nem elégséges alap ehhez. Akivel otthon sem lennénk barátok velük bárhol máshol a világban miért is? A tanuló pénzt kifizettem és lassan a leckét is elsajátítom...
Akivel nincs közös nyelv sem kulturális gyökerek velük még nehezebb de persze nem lehetetlen. Kicsit feloldhatatlan a helyzet, ez is csak egy alap nehézség amivel meg kell birkózni.
Manapság már megtudom érteni azokat a különcnek titulált családokat akik kimaradnak a helyi kolónia társasági életéből.

A gyermekek kapcsolatai kicsit vagy akár sokkal könnyebben alakulnak. Szívesen játszanak az anyanyelvükön de pont ilyen szívesen egy alig beszélt idegen nyelven is. Az iskolában, óvodában szívják magukba és amíg mi túlóvnánk őket, azon gondolkoznánk, hogy esetleg nem lesz még játszó pajtásnak megfelelő a másik gyerek - magunkból kiindulva inkább keressünk neki a saját anyanyelvén valakit - addigra ők rég játszanak, figyelnek, tanulnak egymástól, átlépve minden szűkös korlátunkat. Mostanra már (inkább) preferálom az idegen nyelvű barátot a lányok mellé.

Idővel a honvágy is átalakulhat. Egyre hosszabb idő után jelentkezik, kezdetben hat hét is egy örökkévalóság, később eltelhet egy egy év is mire megjelenik. Nem is gondoltuk mennyi minden hiányozhat. Majd évek után azt vesszük észre, hogy ha haza megyünk innen hiányzik egy darab, itt Angliából, Angliában máshová vágytunk.... Örökös honvágy....

Van, hogy még mindig megérintenek dolgok, emberek, mondatok... de egyre kevésbé. Külföldön élni egy vállalás, nem könnyű vállalás. Mi választottuk, szinte mindegy már, hogy miért de hálás vagyok a sorsnak, hogy annak idején ez az egy ajtó maradt nyitva számunkra.
Sokat megtanultam, megtanultunk magunkról, az emberekről, a világról. Folyton úton vagyok azóta is ha nem is mérhető olykor mérföldben vagy kilométerben az utazásom...