kapcsolataink

Kisebbik lányom barátkozik. 1,5 éves. A barát aki hozzá hasonlóan nem tud még beszélni sem de amikor meglátja akkor azonnal ott az ismerősnek járó mosoly az arcán, aki hozza az addig használt kismotort és jó szívvel adja át, akivel jó bemenni együtt főzni a házba vagy csak ülni a padon. Csak lenni.

Nagyobbik- lassan 4 éves -  lányomnak már vannak barátai, térben és időben mások és mások. Megtanulta milyen szerezni újakat és megtapasztalta milyen elveszíteni. Van akiket Angliában hagyott, van akit otthon és majd nyáron látni fog. Megismert és aztán lett jó pajtása, barátja itt is aki aztán őt hagyta el egy költözés után. Először tapasztalta meg milyen az érzés és láttuk mi is mennyire fontos már neki is hiszen csekélyke angol tudásával a tarsolyában az óvónő elé állt és kérdezett, kommunikálni kezdett mert tudni akarta, hol van a barátnője.

Mert a barátok fontosak. Egy négy éves is nap mint nap számba veszi a világban, a kis világában hol vannak a barátai és kicsodák. Talán, hogy el ne felejtse őket… beszél róluk nap mint nap. Mi is számba vesszük… de nem beszélünk róluk. Hiányoznak.  Belenyugvással konstatáljuk, hogy szinte lehetetlen barátságot ápolni több ezer kiló méter távolságból, hogy a sok költözéssel - országon belül és kívül – már régen átrendeződtek a kapcsolataink, az élet közhelyesen rohan náluk is pont mint nálunk, események történnek amelyekből kimaradunk és ők is a mieinkből.

Aztán olykor felvesszük az elejtett fonalat, összegezzük mi történt azóta és folytatjuk… ahogy tudjuk, amennyi energiát fektetni tudunk bele. Mert az embernek kell az e fajta kapcsolat, mert kis gyermek korunkban kódolódott amikor együtt beszéltük meg a titkainkat a szekrény mögé bebújva vagy együtt másztunk tilosban az óvoda fájára, hogy igazán önzetlen érzéseket, a jótállást azt az együttlétet amikor egy kapcsolatba csak rakunk bele… azt a barátság jelenti.