Kelt tészta… szerelem.
Számomra a kelt tészták – foszlós, édes, sós, töltött vagy töltetlen, szobában, hűtőben vagy vízen kelt, szalonnával vagy túróval töltve vagy lekvárral a közepén – a maguk egyszerűségében az otthon melegét jelentik, a puha ölt a gondoskodó kezeket akik elkészítik, a táplálást amely nem csak ételről szól.
Szeretem a kelt tésztát. A gyerekkorom jut eszembe amikor mentünk a nagymamámhoz és pár naponta biztos, hogy valami éppen kelt a letakart tál aljában. Kérdeztem sokszor mi lesz ez? Mama volt, hogy annyit mondott csak, még nem tudom, bukta vagy csiga… :) Vagy lett egy gyönyörű magas, hatalmas kuglóf… soha nem felejtem el.
Sütemények is készültek és torták is ünnepekre. Azok szépek, ünnepélyesek, díszesek de - számomra, az én testemnek, lelkemnek - nincs meg bennük az ami egy egyszerűbb kalácsban vagy egy húsos batyuban… nincs bennük élet (ha lehet ezt mondani egy ennivalóra) Szeretem nézni ahogy alakul, átalakul, valóban él a tésztám, egyre nagyobbra kel. Ez az egyetlen étel talán amit szívesen megtisztelek idővel – amúgy nincs nagy türelmem főzni, ha tehetném és hinnék is benne akkor szenzációs 30 perces étkeket készítenék csak - , gondosan, alaposan dagasztom,kézzel, csak is kézzel a mai napig, kicsit lisztezem, keresek neki egy megfelelő helyet ahol kelni tud… aztán imádom az állagát ahogy a megkelt puha tésztát kiborítom formázom… az adott formában ismét kelni kezd, sütés és kész a finomság. :)
Sülés után persze még forrón habzsolni… ahogy nem rég ezt szalonnás – újhagymás virágot is. :)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése